Az olasz szerző utolsó könyve visszavisz bennünket a Holokauszt rémségei, a lágerek sötét bugyrai közé, ám ezúttal nem regény, hanem egy filozófiai-pszichológiai értekezés formájában. Levi volt az egyik első zsidó túlélő, akinek visszaemlékezései alapján a világ tudomást szerzett a nácik rémtetteiről. Művét döbbenet, felháborodás és kételkedés fogadta, ő pedig egész életét és irodalmi munkásságát a zsidóság ellen elkövetett óriási igazságtalanság és kegyetlenség feldolgozásának szentelte. Az Akik odavesztek és akik megmenekültek már több évtized távolságából dolgozza fel az eseményeket, Levi személyes vonatkozások helyett igyekezett általánosabb, személytelenebb módon írni olyan kérdésekről, amik előbb-utóbb minden túlélőben megfogalmazódnak. Ezek sokszor kényelmetlenek, fájdalmasak, ám megválaszolásuk elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük, hogyan juthatott el emberek egy csoportja odáig, hogy egy másik csoportot módszeresen kiirtson. Ha pedig feltártuk ezt a folyamatot, talán tehetünk ellene, hogy a jövőben bármi hasonló megismétlődhessen.

Levi könyvében fejezetenként más-más kérdéskört vesz elő, külön-külön foglalkozik az áldozatok és az elkövetők lelkivilágával: milyen érzések tomboltak a túlélőkben, akik egy életre traumatizálódtak, hogyan voltak képesek a náci katonák ezekre a borzalmakra? Meglepő módon a haláltáborokból megmenekült emberek ritkán voltak képesek örülni, annyi veszteség, annyi megaláztatás érte őket. Gyakran szégyellték is magukat amiért ők maradtak életben, és nem mások akik "érdemesebbek" lettek volna rá - ugyanis a lágerekből nem azok szabadultak ki, akik a legbátrabbak, legerősebbek vagy a legokosabbak voltak, a túlélés a véletlen műve volt, vagy pedig a többi rab kijátszása, elárulása árán jutottak több élelemhez, vagy kerülték el a nehezebb munkákat. Az önzés, az alapvető erkölcsi értékek sutba dobása, a "meg nem érdemelt" élet szégyene sok volt táborlakót kísért el élete végéig. És ez a lealacsonyodás, elállatiasodás volt a magyarázata annak is, hogy a nácik hogyan tudtak ennyi zsidót megölni - egyszerűen nem tekintették már őket embernek, elpusztításuk nem számított gyilkosságnak. Beszédes az a mozzanat, amikor a zöldfűlű SS-tiszt véletlenül "emberek"-nek hívja őket, majd gyorsan kijavítja magát, és "rabok"-at mond. A nyelvhasználat csak egy volt a számtalan módszer közül, amivel a nácik lealacsonyították a zsidókat.

Külön fejezet foglalkozik azzal a kellemetlen témával, hogy vajon miért éppen a németeknél jöttek létre a koncentrációs táborok, ez a gyilkos módszeresség? Hiszen diktatúrák bőven voltak akkoriban és jöttek létre később is, de a "hatékonyságnak" ezt a szintjét egyik sem érte el. Levi nagyon igyekszik, hogy semleges maradjon, de nehezen sikerül neki, amikor arra keresi a választ, hogy a nácikon túl, akik félelemből, elvakultságból, puszta gonoszságból teljesítettek parancsot, a civil német lakosság miért nem lépett közbe, miért nézte tétlenül, ahogy a szomszédságukban emberek ezreit mészárolják le. Hogyan tudta a politikai érdek, a propaganda elnémítani, elvakítani ezt a fejlett és művelt társadalmat?

Talán a legdöbbenetesebb, de nem újszerű mozzanat a könyvben a tagadás. Bizony nem egy zsidó túlélő szembesült azzal, hogy szerettei, közvetlen környezete vagy a nagy nyilvánosság egyszerűen nem hitte el beszámolóikat a lágerekről, a gázkamrákról, a telizsúfolt vagonokról. Lehetett ez naiv jóhiszeműség is persze, de inkább a biztonságos világba vetett hitüket védelmezték ezzel sokan, amit a II. világháború már amúgy is megtépázott. Szívszorító volt arról olvasni, hogy a túlélők legnagyobb félelme az volt, hogy majd hazugsággal vádolják őket, és milyen katartikus élmény volt, amikor meghallgatták őket és hitelt adtak szavaiknak. 

Egy másik fejezetben rendkívül érdekes volt az olasz szerző levelezését olvasni olyan németekkel, akik próbáltak mentséget találni, vagy éppen racionalizálni a nácik tetteit. Bár mindegyikük együttérzéséről biztosította Levit, a sorok közül elő-előbukkant az áldozathibáztatás, a felsőbbrendűség érzése, amikre az író rögtön "ugrott". Ezek a levélváltások élete végéig elkísérték, ami tragikus halálának ismeretében nem segíthették az átélt trauma feldolgozásában, inkább újra meg újra feltépték a sebeket. Levi életét áldozta azért, hogy jobban megérthessük a holokauszt mögött mélyen meghúzódó pszichológiai és szociológiai folyamatokat, és a megértés talán hozzásegít ahhoz, hogy még egyszer ne történhessen ilyesmi.