A belőle készült filmnek köszönhetően ismét felkapott könyv méltán foglalhatja el a helyét azon kevés alkotás között, melyek valódi tartalommal és mondanivalóval bírnak. Pi története felemelő, felfoghatatlan és felkavaró egyszerre, ráadásul Martel képes mindezen érzelmeket teljesen új, eddig járatlan helyszíneken és szokatlan hangnemben kicsikarni belőlünk. 

Ez az újszerűség főleg az elbeszélés stílusában érhető tetten: mikor a túlélés gyakorlati része kerül szóba, Bear Grylls juthat az eszünkbe. Az állatok viselkedésének leírása akár egy dokumentumfilm narrációja. A hindu kamaszfiú vallásos elmélkedése... akár a Biblia. Ez a sokféleség mégis olyan egységes egésszé áll össze, ami Yann Martel stílusát teljesen egyedivé teszi. Megvannak ugyan benne Rushdie mágikus realista elemei, de ezek inkább  természeti eredetűek, ember és állat bonyolult kapcsolatában gyökereznek.

A történet maga végtelenül egyszerű: egy fiatal fiú elveszti családját egy hajószerencsétlenségben, és egy mentőcsónakban hánykolódik a végtelen Csendes-óceánon - egy kifejlett bengáli tigris társaságában. A helyszín és a szereplők teljes leszűkítettsége sejteti, hogy főleg a belső történéseken, folyamatokon lesz a hangsúly. Ez részben így is van, mégsem nevezném Pi tengeren töltött 7 (!) hónapját eseménytelennek. Rengeteget tanul önmagáról, a természetről és természetfelettiről, és olyan élmények részese lehet, amiket többségünk soha életében, vagy csak hosszas szenvedés után élhet át. 

A történet vége rejti azonban csak az igazi csavart: mikor már megnyugodnánk, hogy Pi és a tigris életben maradt (nem mintha ez egy percig is kérdés lett volna), mikor magunkhoz tértünk a katarzisból és megkönnyeztük ember és állat szövetségének felbomlását, akkor az író nagy pimaszul belénk oltja a kételyt - és ha mindez csak egy gyönyörű allegória volt? Ha mindez csupán az emberi kapcsolatok szimbolizálása volt? Szerencsére a kérdés nem dől el, így a választás szabadsága a miénk marad.