Furcsa, nyomasztó, de egyszersmind magával ragadó ez a rövid kis regény. Magával ragadó, mert az emberi élet szomorú igazságtalanságainak hű dokumentációja, vagyis főhősünk sorsának alakulásában akár a sajátunkéra is ismerhetünk. Ezenkívül az emberi jellem gyengeségeit, sajátosságait is kitűnően jellemzi a könyv: hányan pazarolják életüket valamilyen értelmetlen célra, miközben képtelenek elfogadni, hogy a várva-várt "nagy pillanat" sosem jön el. Ez a soha meg nem szűnő remény egyrészt csodálatra méltó, másrészt elszomorító is, mivel meggátol minket abban, hogy fordítsunk a szerencsénken. Mondhatnánk persze azt, hogy ez önámítás is, hiszen ahogy telnek az évek, egyre nehezebb beismerni, hogy teljesen fölöslegesen tékozoltuk el őket.

A szereplők mindannyian katonák, akik egy teljesen elszigetelt, elfeledett erődöt kénytelenek őrizni - körülbelül ennyiben össze is lehetne foglalni a regény tényanyagát, és pontosan ez az, ami nyomasztóvá és nagyon furcsává teszi. Mintha teljesen kiszakadnánk térből és időből, fogalmunk sincs, hol is van pontosan ez az erőd, vagy hogy melyik évben járunk - vagyis a katonákkal együtt mi is kiszakadunk a valódi életből. Ebben a különleges közegben csak az erőd létezik, és a látóhatár, ahol "akármikor" felbukkanhat az ellenség. Az ingerszegény környezet, a katonaság merev, embertelen szabályai és az állandó (de teljesen felesleges) készültség lassan felőrli a katonák lelkét, és megadják magukat az erőd már-már természetfeletti hatalmának, és már eszükbe sem jut, hogy fiatalon fényes karrierről vagy boldog családról ábrándoztak. Az évek elsuhannak mellettük, és mire észbe kapnának, már nem maradt semmijük, csak a makacs reménykedés.