Kíváncsian és előítéletekkel telve kezdtem neki az utóbbi évek legfelkapottabb magyar tiniregény-sorozatának. Egy héttel és nyolc kötettel később csak ültem és néztem magam elé: annyi érzés és emlék kavargott bennem, hogy idő kellett, mire visszazökkentem a normál kerékvágásba. Nehéz volt elengednem a könyv szereplőit, akiket megismertem, megkedveltem és végigkísértem azt az érzelmi hullámvasutat, amit a négy gimnáziumi év jelentett számukra. 

Meg kell azért említenem, hogy a sorozatnak akadnak hiányosságai is: a rengeteg ismétlés, az elitista környezet (budai magánsuli, kőgazdag családok, mindennapos meki-mozi-sulibüfé túrák). Ezenkívül számos ponton egyáltalán nem életszerű a történet, főleg tanári szemszögből nézve. Mindezek ellenére ez egy jó könyv - az én fogalmaim szerint legalábbis, hiszen az írónőnek sikerült egy olyan főszereplőt létrehoznia, akivel maximálisan lehet azonosulni, de mégsem sablon-karakter. Mindenki emlékezhet a kamasz éveire, amikor tele volt szorongással, bizonytalansággal és félelmekkel - Reni naplója ezek tökéletes lenyomata. Aztán persze ott van a FIÚ - akiért lehet epekedni, sírni, vágyakozni - és aki mellesleg a való életben nem létezik. Mint ahogy sajnos nincs ilyen tökéletesen összeillő, jól működő és összetartó társaság sem. De ez nem baj, ezért vannak a könyvek, hogy a segítségükkel a miénknél egy sokkal szebb és jobb világba menekülhessünk, csak sajnos onnan vissza is kell térni. Remélhetőleg a sorozat fiatal rajongói közül legalább néhányan könyvbarátként térnek vissza, és a főhős mintájára nem érzik majd "cikinek" az olvasást.

Mit is mondhatnék még a Szent Johanna gimiről és diákjairól?

Volt diákként: ugyan már srácok, mi sokkal durvábbak voltunk!

Tanárként: hova küldhetem az önéletrajzom? :)

Felnőttként: még csak most jön a java!

És persze Reni, ajánlom figyelmedbe a blogom! :)