Ismét előállt a "minek nevezzelek?"-effektus, vagyis fogalmam sincs, hova is sorolhatnám be ezt a könyvet. Ezért maradok a benyomásoknál, hangulatoknál, amiket keltett bennem. Az a helyzet, hogy bár távol áll tőlem minden általánosítás és sztereotipizálás, mégis rá kellett jönnöm, hogy sem a japán szerzők művei, sem pedig az országhoz kapcsolódó témák nem fognak meg. A mostani elemzésemben sem tudok mást írni, mint Kazuo Ishiguro regényéről: számomra túl steril, érzelmektől mentes a szereplők és az események ábrázolása. Hiába a mágikus realizmus (amit imádok), a vékony határmezsgye valóság és képzelet között, a megmagyarázhatatlan jelenségek; a karakterek nem kerültek közel hozzám, hiányzik a kapocs. 

A regény főhőse egy átlagos, szürke kisember, akivel egyre furcsább dolgok történnek, rengeteg új embert ismer meg, akik mind különösebbnél különösebb történetekkel nyújtják a könyvet, mint a rétestésztát. Szép lassan teljesen átalakul jól berendezett, kényelmes kis élete, ahogy egyre mélyebbre mászik ebben a furcsa, szürreális világban, ahol felveszi a kesztyűt félelmetes, nagy befolyású sógora ellen. Nyugati gondolkodással és értékrenddel megpróbálhatjuk ezt egyfajta jó-rossz párbajra lefordítani, de ez persze csak az én, szűklátókörű értelmezésem, ennél sokkal árnyaltabb a kép. Mindenesetre érdekes volt a világ japán-kínai-orosz fertályáról is olvasni, a szibériai munkatáborokat keletről szemügyre venni - onnan sem bizalomgerjesztőbbek. Murakami meg kap még egy esélyt.