Bár a könyv egy elképzelt világban játszódik, nem viseli magán a sci-fi történetek jellegzetességeit: nincsenek űrhajók, fura lények - látszólag minden ugyanolyan, mint abban a világban, amit mi is ismerünk - és mégsem. Ishiguro ugyanis továbbgondolta a mai álláspontunkat a klónozásról és annak gyógyászati felhasználásáról, és egy nagy ugrással emberek klónozását is lehetővé teszi. Ezek a klónok különféle intézményekben nevelkednek, változatos körülmények között. Főhőseink egy elit iskola tanulóiként szerencsésnek mondhatják magukat, megvédik őket a külvilágtól, a felismeréstől, hogy életük éppen a csúcspontján fog véget érni. Elzártan élnek, a tanulmányaiknak és alkotásaiknak szentelik minden idejüket. Ezek az írások, festmények, rajzok azért fontosak, mert a külvilág számára bizonyítja, hogy ezeknek a klónozott gyereknek van lelkük, személyiségük, nem csupán szerv- és szövetraktárak.
A fenti tényeket azonban csak üggyel-bajjal lehet kihámozni a sorok közül, mert a Never let me go fő témája a három főszereplő kapcsolatának alakulása, sorsuk összefonódása. Minden egyes emlék, rezdülés különös jelentőséget kap már egész kicsi gyerekkoruktól kezdve, ahonnan Kathy megkezdi visszaemlékezését. Mégis, hiába az egyes szám első személyű narráció, nekem az egész történet távoli volt, érzelmektől mentes, steril. Mintha ezzel is csak a főhőseit övező légkört próbálta volna érzékeltetni a szerző. Ennek ellenére ezt negatívumként éltem meg, többször is azon kaptam magam, hogy bár felfogtam, milyen súlyosak, megrendítőek az események, érezni mégsem éreztem semmit. Az érzelmi bevonódás pedig elengedhetetlen a történet élvezéséhez - legalábbis nálam.