Az ausztrál szerző műve tipikus példája az "irodalmi lehúzásnak", hiszen nem tesz mást, mint fog egy jól ismert történetet (Defoe Robinson Crusoe-ját), és átírja, új elemekkel tölti fel. Ez önmagában még nem lenne probléma, szeretjük más szemszögből átértelmezni a nagy klasszikusokat, így közelítve őket saját problémáinkhoz. Azonban Coetzee Robinson-verziója semmi más, mint öncélú művészieskedés. Olyan szinten cincálja szét a regény szálait, hogy az már élvezhetetlenné válik, talán csak az irodalomtudósok lelhetnek benne némi örömöt.

Kár érte, mert Susan Barton figurája az első részben érdekesen kavarja fel Crusoe patriarchális mini-társadalmát, olyan elemekkel gazdagítja azt, amit igencsak hiányoltam belőle (érzelmek, férfi és nő viszonya, miegymás). Nem sikerült végigvinni ezt a vonalat, az író elveszett a regényírás körülményeinek boncolgatásában, olyan mélységekig kutatva a szimbólumok gyökerét, ahova nem szívesen követi őt az átlagolvasó. 

Részemről tehát maradok az eredeti Robinson-nál, Coetzee könyvét pedig ünnepélyesen visszarakom a Rukkolára, hátha valaki több kedvet érez egy félresikerült irodalmi újraértelmezéshez.