Újra elolvastam a műfajteremtő klasszikust, hogy friss élményekkel, és ne csak az emlékezetemre hagyatkozva tudjak írni róla. Defoe műve után egész sor "robinzonád" látta meg a napvilágot, melyek közös vonása, hogy a főhős egyedül, a civilizáció minden kényelmétől elszakítva küzd a túlélésért. Izgalmas, fordulatos voltukon kívül az ilyen regények fő vonzereje abban rejlik, hogy megmutatják, mire is képes az ember. Bár Robinson kalandjait gyakran megszakítják vallásos moralizálások (szerencsére ebben a kiadásban ezeket nemes egyszerűséggel kihagyták) amikben Isten mögé bújik - "segíts magadon, Isten is megsegít" - mégis ő az, aki kitartásával, leleményességével és bátorságával nemcsak túléli a hajótörést, hanem valóságos mintagazdaságot hoz létre lakatlan szigetén. Ez óriási teljesítmény, ami nagy önbizalommal tölti el főhősünket, olyannyira, hogy 27 év elszigeteltség után sem veszíti el józan eszét, sőt, képes az események irányítójává válni.

Robinson Crusoe az első igazi "self-made man", ám ennek is megvan az árnyoldala. Főhősünk valódi telepesként veszi birtokba a szigetet, a fehér ember felsőbbrendűségével kezeli a bennszülötteket, és természetesnek veszi, hogy minden növény és állat az ő kényelmét szolgálja. Fel sem merül benne, hogy a szigetet megőrizze eredeti szépségében, amit kezdetben még a túlélési ösztön számlájára írhatunk, ám később a puszta birtoklásvágy vezérli csupán. Ez az arrogancia jól tetten érhető a korszak nyugati társadalmainál, ne csodálkozzunk hát, hogy egy partra vetett, rongyokba öltözött angol egyből a sziget kormányzójának kiáltja ki magát.