Az első bűnügyi regény, amit tényleg érdekesnek és izgalmasnak találtam. Általában nem kötnek le a száraz okfejtések, találgatások, unalmas párbeszédek, amik a krimik közös jellemzői, ebben az esetben viszont egy olyan könyvről van szó, ami valóban megtörtént eseményeket mond el. Ez a tény egy teljesen más szintre emeli a cselekményt, hiszen végig ott motoszkál bennünk a gondolat, hogy ezek nem csak kitalált figurák, hanem egyszer valódi, hús-vér emberek voltak, és a szájukba adott mondatok sem csak egy író agyszüleményei, hanem tényleg elhangzottak. Viszont épp emiatt az elkövetett gyilkosság is sokkal rémesebbnek hat, mert tudjuk, hogy nem puszta kitaláció, nem dobhatjuk félre azzal, hogy "ilyen úgysem történhet meg". 

Pedig megtörtént. A regény azonban nem a szörnyűségeket ecseteli, és nem is él a krimik tipikus eszközeivel: már az elején tudjuk, hogy kik az áldozatok, kik az elkövetők, és azt is, hogy elnyerik méltó büntetésüket. Capote nem ezekre fókuszál, hanem arra az útra, amit a két tettes bejárt, amíg gyilkos lett belőlük. Részletesen megismerjük gyermekkorukat, hányatott életüket, korábbi stiklijeiket, beteg lelküket. Félreértés ne essék, nem az a cél, hogy megsajnáljuk őket, a rengeteg beszámoló, interjú, dokumentum inkább egy korrajzot ad az 50-es évek Amerikájáról, annak is a sötét oldaláról. Capote tényregénye mégsem általánosít, pusztán megmutatja, hogy adott körülmények között, bizonyos élmények hatására két ember hogyan jut el a gyilkosság gondolatáig, majd elkövetéséig.