Hiába próbálom megtalálni a megfelelő jelzőt, amivel a könyvet illethetném: megdöbbentő?, sokkoló?, lesújtó? – valahogy egyik sem elég kifejező, vagy elég erős, hogy leírja azt a hatást, amit kiváltott belőlem.

Polcz Alaine le merte írni azokat a szörnyűségeket, amikről kortársai, asszonyok és lányok ezrei egy egész életen át titkoltak. Volt bátorsága, hogy papírra vesse a „felszabadító” orosz katonák kegyetlenkedéseit, a tömeges megerőszakolások rémképeit, az éhezést, a mocskot, a kiszolgáltatottságot és a kiszámíthatatlanságot. Mindazt, ami az otthon maradottakra várt a háború végeztével. Mindezek nem egyedi esetek, mégsem sokan hallottak róla. Hogy miért? Mert ezekkel a szerencsétlen sorsú nőkkel elhitette a társadalom, elhitették egymással, hogy ez szégyen, és voltaképpen ők is hibásak érte.

– Mondták, hogy az oroszok erőszakoskodtak a nőkkel. – Nálatok is? – kérdezte anyám. – Igen – mondtam –, nálunk is. – De téged nem vittek el? – kérdezte anyám. – De igen, mindenkit – mondtam, és ettem tovább. Anyám kicsit rám nézett, és azt mondta csodálkozva: de miért hagytad magad? – Mert ütöttek – mondtam, és ettem tovább. (…)

Anyám vacsora után félrehívott, és azt mondta: kislányom, ilyen csúnya vicceket ne csinálj, még elhiszik! Ránéztem: anyukám, ez igaz! – Anyám sírni kezdett és megölelt.

Akkor azt mondtam: anyukám, mondtam, hogy mindenkit elvittek, hogy minden nőt megerőszakoltak! Azt mondtátok, itt is elvitték a nőket. Igen, de csak azokat, akik kurvák. És te nem vagy olyan – mondta anyám. Aztán rám borult és könyörgött: kislányom, mondd, hogy nem igaz! – Jó – mondtam –, nem igaz, csak úgy vittek el, betegeket ápolni.

A fenti idézet volt számomra a könyv legelkeserítőbb része, ami a legjobban szíven ütött, mert ezzel a rövid kis párbeszéddel meg is pecsételődik a fiatal lány sorsa: családja is megbélyegezte, egyszersmind hallgatásra kényszerítette, hogy az őt ért traumákról még csak véletlenül se beszélhessen. A legszomorúbb mégis az, hogy ötven év alatt sem sokat változott a társadalom hozzáállása a hasonló esetekhez, az áldozatok hibáztatása valamiféle közmegegyezés alapján teljesen elfogadott. Szerintem mindenki hallott (esetleg ki is ejtett a száján) olyan mondatokat, hogy „úgy kell neki, minek mászkált olyan miniszoknyában”, „minek kellette magát”, stb. Vagy gondoljunk csak a nagy sikerű „Tehetsz róla – tehetsz ellene” című rendőrségi kampányvideóra. Mind ékes példái annak a mentalitásnak, amit a mai napig sem sikerült kitörölni az emberek többségének a fejéből.

Ezért van szükség olyan könyvekre, mint Polcz Alaine-é: hogy tárgyilagos, tompán fejbevágó mondataival felrázzon, elgondolkodtasson és emlékeztessen.