Meg sem próbálok bármiféle elmélettel előállni Murakami regényének értelméről, ugyanis képtelen lennék rá. A könyv olyan gazdag szimbólumokban, metaforákban és egyéb képekben, hogy azok elemzésére kevés lenne ez a blogbejegyzés. Az is valószínű, hogy mindenkinek mást mond a japán szerző műve, így egységes, "az író itt azt akarta mondani, hogy..." jellegű bemutatás nem is lehetséges, de nem is ez a lényeg. A legfontosabb, hogy a Kafka a tengerparton az elmúlt időszak egyik legjobb könyve, amit olvashattam, ráadásul a szerző eddigi legerősebb kötete.
Köszönhető ez annak, hogy egyszerre nyújt intellektuális és esztétikai élményt, vagyis izgalmas és szépséges is egyben. A két történetszál mesteri szövedéke lebilincselő, a rövid fejezetek miatt a tempó pörgős. Mégis jut idő elmélázni egy-egy képen vagy megcsodálni egy jelenetet. Murakami egészen elképesztő módon fűzi össze a művészeteket, az erotikát és a barátságot olyan meghökkentő elemekkel, mint a gyilkosság, a természetfeletti vagy a vérfertőzés. Ezek az egymással szöges ellentétben álló dolgok sajátos egységet alkotnak a regényben, egy külön kis világot, ami olvasás közben magába szippantja az embert. A mágikus realista jellegből adódóan a hétköznapi események közé fokozatosan szivárognak be a misztikus epizódok, de egy idő után már nem lepődünk meg semmin, csak sodródunk az árral.
Az írótól már megszokott módon a főhősök ezúttal is egyszerű, hétköznapi emberek, akik így vagy úgy, de közeli kapcsolatba kerülnek egy különleges, nem egészen evilági személlyel. Ezúttal mindkét történetszál szereplőit sikerült úgy megformálni, hogy létrejöjjön a kapcsolat az olvasóval. Mind a 15 éves Kafka, mind pedig az idős Nakata szerethető figurák, akik elveszetten bolyognak a világban múltjuk után kutatva. Találkozásuk a természetfölöttivel sorsszerű, és az életüknek teljesen új irányt adó élmény.