Érdemes volt újra elővennem Wilde sokszor idézett, számtalanszor emlegetett klasszikusát, mert sokkal többet értettem meg belőle, mint első alkalommal. Akkor azt gondoltam, hogy bőven eljárt már felette az idő, nem kapcsolódik a mai korhoz, most viszont rájöttem, hogy nagyon is sok mondanivalója van a modern olvasónak is. Ebbe a rövid történetbe ugyanis bele van sűrítve mostani életünk számtalan problémája és ellentmondása, miközben Wilde sziporkázó aforizmái külön kiemelésért és idézésért kiáltanak.

A regényt tehát az üzenete és a benne megfogalmazott gondolatok teszik élvezetessé, nem pedig a szereplőkkel vállalt sorsközösség, ugyanis nincs benne egy szerethető karakter sem. A címszereplő, Dorian Gray egy kezdetben ártatlan, szépséges ifjú, akit két pártfogója, a festő Basil Hallward és a cinikus arisztokrata, Henry Wotton hamar elindít az önimádat és a végtelen önzés útján. Mindketten kifejezetten rossz hatással vannak a fiatal fiúra, Lord Henry hedonista életszemléletét és cinizmusát adja át neki, a festő pedig külsejének szüntelen dicséretével a hiúságát fokozza. Ő készíti el azt a végzetes portrét is Dorian-ről, ami a végső romlásba dönti az egykor szépreményű fiút. A két férfi ugyanis addig dicsőíti ifjúságát és szépségét, hogy Dorian megretten attól, mi lesz, ha ezeket elveszíti, így hát azt kívánja, bárcsak a róla készült festmény mutatná csak az öregedés jeleit, ő pedig örökre maradjon ilyen, mint most. Ez valóra is válik, teljesül a balvégzetű kívánság, Dorian pedig egyre inkább eltávolodik attól, aki valaha volt. Romlásának folyamatát tragikus halálesetek kísérik, amikhez hol közvetve, hol közvetlenül is kötődik, nem beszélve azokról a tetteiről, amik ugyan nem halállal végződnek, de tönkreteszik egy másik ember életét. Ez a rengeteg gonosztett, árulás és csalás azonban semmilyen társadalmi következménnyel nem jár (leszámítva néhány pletykát), Dorian makulátlan, gyönyörű külseje, fiatalságának látszólagos ártatlansága miatt senki sem gyanakszik rá igazán, csak sejtik, hogy valami nincs rendben körülötte. Lelkének torzulását csak a róla készült festmény mutatja, ami gyorsan elveszíti szépségét, az öregedés és az erkölcsi leépülés groteszk torzalakká változtatják az egykor ragyogó ifjú képmását. Egy ilyen történetnek nyilván nem lehet boldog végkifejlete, Dorian elméje végül beleroppan testének és lelkének óriási kontrasztjába.

Mai világunkban, amikor minden ellenirányú kezdeményezés és próbálkozás ellenére dübörög az ageism és a szépségkultusz, Oscar Wilde 130 éves klasszikusa még mindig releváns kérdéseket feszeget. Aki szép és fiatal, annak mindent szabad? Más szabályok vonatkoznak rá? Mennyi mindent lehet (kell) feláldozni azért, hogy fiatalok maradjunk? Elég a szabadidőnk, az összes pénzünk, a kapcsolataink, vagy a lelkünk is kell? Dorian Gray egy rejtélyes paktummal éri el azt, amit mi kozmetikumokkal, gyógyszerekkel vagy műtétekkel próbálunk, de a lényeg ugyanaz: mindenáron fiatalnak és szépnek lenni. Rettegünk az öregedéstől, testünk változásaitól, az elmúlástól, amik pedig elkerülhetetlenek, és sokkal kevesebb figyelmet szentelünk lelkünk-szellemünk ápolására, ami viszont életünk végéig megőrizhetné fiatalosságát. 

Nem csak a kor alapú megkülönböztetésről írt haladó szemlélettel Wilde, hanem a nemi sztereotípiák tematikáját is hasonló módon kezelte. A viktoriánus korban bicskanyitogató lekicsinyléssel bántak a nőkkel, ezt parodizálja már-már a végletekig Lord Henry megnyilatkozásaiban, és a kevés női karakter megformálásakor. A regény sok tekintetben feszegeti korának erkölcsi határait, de a legnagyobb felháborodást a homoszexuális kapcsolatok alig leplezett megjelenítése keltette. Lord Henry és Basil Hallward rajongása a jóképű Dorian-ért aligha volt pusztán plátói jellegű, és ennek fényében új olvasatot kap a fiatal fiú testi-lelki torzulása is. Ezzel együtt lebilincselő, elgondolkodtató és nyomasztó regényről van szó, amiről a 21. században is érdemes beszélni.