Mit tehet a cinikus olvasó, ha egy olyan romantikus történettel találja szemben magát, aminek a végét már előre lehet sejteni? Nos, ez nagyban függ a könyv minőségétől: ha kellően szórakoztató és igényesen megírt, érdemes rászánni az időt, még akkor is, ha a befejezést egy "na, megmondtam"-mal zárjuk. Bár a Mansfield Park az összes klasszikus Jane Austen-jellemzőt magán viseli (azaz a kornak megfelelően finomkodó, körülményes és persze csakis az angol arisztokráciával foglalkozik), mégis egy szellemes, önmagát olvastató történet kerekedik ki belőle. 

Nyomokban magában hordozza a Hamupipőke-klisét, azaz a szegény, mellőzött rokont a gazdag családtagok elnyomják, kihasználják, miközben végig nála van az erkölcsi fölény és persze ezért a regény végén elnyeri méltó jutalmát. Fanny (a szóban forgó Hamupipőke) egyszerre bosszantó és szánnivaló jelenség, egyszerűen képtelen kiállni magáért, ő az örökös áldozat, aki mindenből kimarad, akit mindenki lesajnál - egyetlen embert kivéve. Ki sem találnánk, hogy ez a gyerekkori bizalmas jóbarát (egyben unokatestvér) egyúttal Fanny szívszerelme, és a történet nem is érhet máshogy véget, mint kettejük házasságával. Ám addig Austen még számos kitérőt tesz az angol arisztokrata társadalom belügyeibe, azzal a nem titkolt céllal, hogy megmutassa nekünk, mennyire romlottak Fanny agyondicsért és elkényeztetett unokanővérei, és mennyire megérdemli szegény rokonuk a végső boldogságot. Persze egy kis próbatételt Fanny-nak is ki kell állnia, mikor a gazdag, lehengerlő modorú csábító által kínált fényűző élet mellett igencsak lehangoló képet fest a régen látott, szerény szülői ház. De Austen még időben bedobja a szokásos botrányt (gondoljunk csak a Büszkeség és balítéletre), hogy a szegény lány döntését megkönnyítse, egyszersmind mellé állítsa az egész gazdag famíliát, és elsimítson minden akadályt a boldog végkifejlet elől, mivel Fanny-nak nem kell többé választania erényes és jómódú élet között - megkapja mindkettőt.