Egy fiatal nő visszatér gyermekkora helyszínére, hogy felkutassa eltűnt apját. Valójában ennyiről szól ez a regény, és mégis annyi minden másról is. Atwood rengeteg motívumot képes összesűríteni egyetlen rövid kis könyvbe, és mégis meg tudja őrizni a gondolatiság mellett az esztétikumot is. Gyönyörű, elvont képekből bontakoznak ki társadalomkritikai fejtegetései, és fordítva: a legvehemensebb politikai okfejtés közepén tör ki belőle a művész.

A kanadai vidék leírása közben felbukkannak a nacionalizmus kérdései, az amerikaiakkal ápolt bonyolult kapcsolat vonulatai. Az ismerős tájakon járva felidéződnek a gyermekkori emlékek, felszínre hozva a traumákat, amikkel a jelenben kellene kezdeni valamit. A súlyos beteg anya, a halott testvér, a különc apa csak egy-egy villanásnyira tűnnek fel, jelenlétük mégis végig érezhető a sorok között. Ugyanígy kitörölhetetlenül jelen van a volt férj és az elvesztett gyermek emléke is. Ezek mentén próbálja a név nélküli főszereplő meghatározni a helyét a világban, a természetben, a kapcsolataiban.

A külvilágtól, civilizációtól elzártan töltött egy hét újra közel hozza főhősünket a természethez, felfedezi magában azt az ösztönlényt, aki a társadalmi béklyóktól, szerepelvárásoktól függetlenül képes létezni, és aki rendkívül érzékenyen reagál bármiféle korlátozásra, külső nyomásra. Olyannyira eggyé válik a természettel, hogy bármiféle emberi beavatkozást (halászat, vadászat, szemetelés, szennyezés) saját, személye ellen szóló támadásnak vél, és a kezdeti felszabadultság hamar átcsap rettegésbe, menekülésbe, végül őrületbe.