A magyar történelemnek ahhoz a korszakához érkeztünk, ami az elmúltakhoz képest (lovagkor, reneszánsz) kevésbé romantikus vagy misztikus, ám annál mozgalmasabb. Soha ekkora fejlődésen nem ment át az ország társadalmilag, gazdaságilag vagy szellemileg. A tudomány végre helyet kapott a hétköznapokban, éreztette hatását az egyszerű emberek életében is. A hős lovagok, bátor vitézek helyét művelt urak vették át, akik szívesen áldoztak vagyonukból az ország fejlesztésére. A világ kitárult, egyre több magyar jutott el külföldre, és minket is egyre több utazó vágyott megismerni. Persze most csupán az érem egyik feléről esett szó, mint minden nagy átalakulás, ez is áldozatokkal járt, és csak igen lassan fejtette ki a hatását.

A könyv fontos hozadéka, hogy rátapint a Habsburgok kettős megítélésére is. Szeretjük őket elnyomókként, gonosz zsarnokokként feltüntetni, ami bizonyos tekintetben igaz is - ám rengeteg fejlesztés az ő kezdeményezésükre zajlott le, ők állnak a számos modernizációs törekvés mögött is. A szigorú, vonalas osztrák habitus bizonyára távol állt a hevesebb vérmérsékletű magyaroktól, és az átláthatóságra, egyszerűségre törekvő állam-berendezkedés köszönőviszonyban sem volt a szövevényes, uram-bátyám alapon működő magyar "rendszertől". Azt hiszem, nem állok messze az igazságtól, ha párhuzamot vélek felfedezni a Habsburgok akkori és az EU mostani megítélése között. Mi, magyarok igen furcsa népség vagyunk: a segítséget, támogatást szívesen fogadjuk, el is költjük, de aztán csak-csak beleharapunk a segítő kézbe, féltve-őrizve függetlenségünket, amit perpillanat (a 18. századtól eltérően) nem fenyeget senki.