Egy olyan regény, amiben minden második férfi szereplő Róbert, Károly (esetleg Károly Róbert), vagy Lajos, amiben a nevek magyar, latin, olasz és francia változatait folyton váltogatják, és ami apró betűkkel is nettó 600 oldal, első hangzásra nem tűnik sem túl szórakoztatónak, sem pedig élvezhetőnek. Nem könnyíti meg az olvasó dolgát az sem, hogy a hatalmas történelmi tabló helyszínei között minden átmenet nélkül ugrálunk, a távoli események csak nehezen kapcsolódnak össze.

Mégis zseniálisnak tartom Passuth korai regényét, több okból is. Elsőként a merész témaválasztás teszi lebilincselővé a művet, ugyanis Nápolyi Johanna személye igazán megosztó. A magyar történelem hűtlen asszonyként, férfiafalóként és gyilkosként tartja számon, Passuth viszont nem fogadja el kapásból ezt a beidegződést, hanem a lehető legalaposabban utánajár a több, mint félezer éves ügynek és csak a tényekre hagyatkozik Johanna jellemének megformálásakor. Nem mosdatja, nem tömjénezi, hanem emberi mivoltában tárja elénk a középkori Itália legnagyobb fejedelmasszonyát, akinek egyetlen bűne (ami bizonyítást nyert), hogy nőként uralkodni merészelt és nem adta át a hatalmat egyik férjének sem. Johanna élete során számtalanszor megkérdőjelezték uralkodói képességeit, méricskélték vonzerejét és menedzselték a házaséletét - vajon melyik királlyal történhetett volna meg ugyanez?

Adott tehát egy rendkívül érdekes főszereplő, egy női uralkodó a késő középkorban, aki hosszú-hosszú évekig megőrizte trónját. A már így is remek könyvet még vonzóbbá teszi a lélekrajz, ahogy Passuth az uralkodó nyilvános és magánélete közötti konfliktust dolgozza fel. Hol végződik Johanna saját személyisége és hol kezdődik a királynői szerep? Mennyit áldozhat fel önmagából egy uralkodó anélkül, hogy beleroppanna? Johanna karaktere nagyon emlékeztet I. Erzsébetére, aki szintén egész életét a koronának szentelte, bár ő nemet mondott az érdekházasságokra és gyermeke sem született. Mindkét asszony kemény, erős személyiség, és nem hiányzik belőlük a könyörtelenség sem, ami a kor nő-ideáljával igencsak nehezen volt összeegyeztethető.

Apropó, kor. Ez a harmadik jó választás Passuth részéről, aki már talált egy megosztó főszereplőt, egy érdekes témát és hozzá még egy olyan időszakot, ami viszonylag kevés regényben jelenik meg. Az 1300-as évek átmenet a középkor és a reneszánsz között, és ha csak Itáliára koncentrálunk, akkor is hatalmas változások előszeleit érezni. Még élnek a hűbérúri rendszer berögzült társadalmi formái, de Firenzében már öntudatra ébredt a polgárság, hogy kezébe vegye sorsát. Egymás mellett létezik a gótika merevsége, vallásos áhítata, és Petrarca, Boccaccio életvidám, emberszagú művészete. Olyan kor ez, ahol egy emberöltő alatt nyolc-tíz pápa is váltja egymást, sőt, van, hogy egyszerre kettő is uralkodni akar. Minden alakulóban, minden változik, és Passuth remekül ragadja meg ezeket a folyamatokat, mégha kicsit esetlenül is vált a rengeteg helyszín és szereplő között. Nápolyi Johannának pedig olyan emléket állít, amivel talán nem nyeri meg magának a szemellenzős történészeket, de igazságot szolgáltat egy letűnt korszak rendkívüli királynőjének.