Kicsit olyan volt ez a regény, mintha az írónő szerelemgyereke lenne: igyekezett mindent belepakolni, ami a vámpíros könyvekből esetleg hiányozhatott neki. A legszembeszökőbb az épületek mániákus leírása, szinte látjuk magunk előtt a színeket, formákat, sőt az illatokat, felületeket is. Ezek az érzékletes jellemzések egyrészt remek hangulatteremtők, másrészt viszont sokszor unalmasak is. Nem feltétlen vagyok kíváncsi minden ház alaprajzára, ahol megfordulnak hőseink. Rice a szülővárosának, New Orleans-nak is méltó emléket állít ezzel a regénnyel, hangulatos városnéző túrára vezet minket - ugyancsak a cselekmény tempójának rovására. 

A vámpír-regények férfi-uralma után egy igazi matriarchális család történetét ismerhetjük meg, ahol a családfő szerepét legtöbbször egy igen erős, határozott női karakter töltötte be. Amikor azt írom, megismerhetjük ennek a családnak a történetét, kicsit finoman fogalmaztam: konkrétan egy külön regény a regényben foglalkozik a Mayfair-família 300 évet felölelő leírásával, kezdve egészen a 18. századtól napjainkig. Ez a rész akár egy külön könyvben is megjelenhetett volna, de így, a cselekménybe beékelve ismét csak az olvasó türelmét teszi próbára.

Voltaképpen az egész regényt az arányok felborulása jellemzi leginkább. A felvezető, előkészítő szakasz túl hosszú, túl részletes, utána pedig nem a cselekmény fő része, hanem egy terjedelmes visszatekintés következik. Magára a fő cselekményszálra jut a legkevesebb idő, ami ennyi előkészület és várakozás után viszont eléggé kiábrándítóra és kurtára-furcsára sikerült. Rice sokszor elidőzött felesleges részleteknél, hogy aztán a fontosabb motívumokat összecsapja. Kár, pedig a vámpírok sokszor rideg, távoli világa után érdekes volt emberközelibb, hús-vér karakterekről (is) olvasni.