Ez volt az első Passuth-regény, amit kortársként jegyzett az író, az utószóban vall arról, hogy a történelmi regények között szüksége volt egy kis szünetre. Ez jól mutatja, mekkora szellemi munka lehet belemerülni egy másik világba, egy másik történelmi korszakba. Persze nem tudott teljesen elszakadni érdeklődési körétől, ebben a kötetben is számos értekezés, leírás szerepel, melyeknek fókusza az olasz reneszánsz, azon belül is Milánó és Leonardo da Vinci köre. Ezúttal azonban nem történelmi személyek a főszereplők, hanem kitalált, köznapi emberek, akiket az író saját környezetéből vett minták alapján formált. A fiatal, ambíciózus művészettörténész, a karizmatikus műgyűjtő, a bölcs, éltes professzor mind igazi 20. századi figura.
A regény központi témája egy szenzációs művészettörténeti felfedezés, és az ezt övező intellektuális-morális kérdések. Számomra rendkívül érdekfeszítő volt a folyamat, ahogy az eddig ismeretlen festmények eredetét (eredetiségét) vizsgálják, ahogy a legapróbb vonalakból, foltokból következtetni tudnak a művész személyére. Egy ifjú tudósé lehet a felfedezés és beazonosítás dicsősége, ám kétségek gyötrik, hogy a hét kép biztosan ugyanahhoz a festőhöz köthető-e. Közben azonban beindul a gépezet, a gazdag műgyűjtő igyekszik minél nagyobb felhajtást kelteni a képek körül, hogy jól felverje az árukat. Érdy Loránd válaszút elé kerül: vonzza a népszerűség, a siker és persze a pénz, de közben tudja, hogy a valódi szakmai körök kivetnék magukból a megalapozatlan műelemzés miatt. Ekkor érkezik hozzá egykori tanára, a bölcs professzor, aki hideg logikájával, a világi hívságok elutasításával emlékezteti Lorándot, hova is tartozik igazán. 
Bár a többi, valós történelmi személyekről szóló regényéhez képest kevésbé fajsúlyos alkotásról van szó, Passuth remek ötvözetét adja a művészettörténetnek, a kriminek és a lélektani regénynek, olyan súlyos morális-intellektuális kérdésekre is rávilágítva, melyek az egyszerű olvasót kiragadják a hétköznapok sodrából, és kissé emelkedettebb gondolatokra serkentik.
