Úgy tűnik, Dickens regényeinek nem áll annyira jól a nyár és a kánikula, sokkal inkább a borongós, esős őszi idő és egy csésze tea társasága - nem sikerült elkapnom a fonalat ezúttal sem. Annyira azért nem volt tragikus olvasmányélmény, mint az Örökösök, de nem is élveztem annyira, mint a David Copperfield-et. Lassan kirajzolódik előttem az író regényeinek egyik tipikus témája, ami nem más, mint a főszereplő személyiségének fejlődése. David Copperfield, Nicholas Nickleby és most Martin Chuzzlewit mind ígéretes fiatalemberek, akik alapvetően jó tulajdonságokkal rendelkeznek, ám céljaik és boldogságuk eléréséhez valamilyen legyőzhetetlen akadályba ütköznek. Ez az akadály látszólag egy ellenszenves, szinte már karikatúraszerűen gonosz karakter, valójában viszont a saját személyiségükben rejlő hiba. David a naivitását, Nicholas a túlzott magabiztosságát, Martin pedig az önzését vetkőzi le magáról, cserébe mindegyikük jutalma a kedvesük keze és egy boldog élet. A rengeteg közös vonás egyike még a háttérben mindig munkálkodó, bölcs jóakaró, aki mindig elrendezi az összekuszált szálakat (talán ő Dickens maga). Ez az elrendezés most különösen kurtán-furcsán sikerült, az összes fontosabb cselekményszálat egy nagy közös jelenettel zárta le az író, ami a végigrágott hosszú fejezetek után nem igazán fair.

Ha már fair, essék szó a mű angolságáról is (lásd fentebb az ősz és tea hívószavakat). Egyszerűen elképesztő a 19. századi angolok modorossága, nincs még egy ilyen nép, akik olyan finoman és elegánsan tudnak elküldeni valakit a fenébe, hogy az illető még meg is köszöni azt. A hosszú, cirkalmas monológokra számítottam is, ilyenkor az agyam most már "robotpilótára" kapcsol, és csak a lényeges részeknél koncentráltam igazán - ez az olvasási stratégia vált be Dickens-nél. Remekül tükrözi a regény a 19. századi angol értékrendet is, vagyis sokat  megtudhatunk arról, mi jelentett az egyszerű emberek számára boldogságot, mi volt a fő motiváló erő számukra. Ne számítsunk nagyon extrém dolgokra: a legtöbb angol teljesnek és sikeresnek érezte az életét, ha minden nap megihatta a kis teáját, volt egy szép kis lakása és egy stabil munkahelye. Dickens amellett, hogy érzékletesen megörökíti az angol tájat és városokat (elsősorban persze Londont), az angol társadalom fő portréfestője és kritikusa.