Egy újabb könyv, amit egyszerűen képtelen voltam végigolvasni - pedig tényleg mindent megpróbáltam - és egy idő után már nem is akartam eljutni az utolsó lapig. Egy 1200 oldalas kötetnél ha a 300. oldalig nem történik semmi meggyőző, akkor már nem is fog, nekem pedig túl hosszú az olvasmánylistám ahhoz, hogy reménytelen könyvekre pazaroljam az időmet. Amit Dickens korában (viktoriánus kor, amikor nagy szemérmességükben még a zongora lábát is elfedték) érdekes történetnek, kalandos sztorizgatásnak tartottak, az manapság egyszerűen nem üti meg az átlag-olvasó ingerküszöbét. Eredetileg folytatásos regényként jelent meg egy újságban, így adagolva talán fogyasztható volt, de hát ki lehetett kíváncsi a következő részre, amikor a főhős legnagyobb problémája, hogy a lovaskocsi kereke csúnya nyomot hagyott a murvában? Egy borzalmasan vontatott, érdeketelen történetről van szó, ami annyira széttagolt (Dickens remek ötletnek tartotta a fő szálat "rövid" epizódokkal megszakítani, amiknek semmi köze sem volt a cselekményhez), hogy képtelenség volt élvezettel olvasni. A témaválasztás a másik förtelem: egy végrendelet körüli civakodás, különféle bírósági ügyekkel tarkítva, teleszórva ügyvédi anekdotákkal. Ráadásul minden mellékszereplőt olyan alapos gonddal ír körül Dickens, mintha legalábbis körülötte forogna a cselekmény egésze. Teszi ezt persze angol úriember módjára, vagyis finomkodva, udvariaskodva, a negatív jelzők óvatos kerülésével - színtiszta unalom. Értem persze, hogy Dickens volt a maga korának szószólója, a társadalmi problémák megjelenítője, ehhez pedig elengedhetetlen a különféle sorsú emberek bemutatása, de ilyen stílusban lehetetlen őszinte képet tárni az olvasó elé. Nyilván az otthonuk magányában unatkozó, állig begombolkozott úrhölgyeket kielégítette (juj!) ez a hamis korrajz, de hát ők sosem olvastak Zola-t.