Egy újabb klasszikus mű modern feldolgozását olvastam, Margaret Atwood Odüsszeia-átültetése után a másik kedvenc írónőmtől, Jeanette Winterson-tól. Ő William Shakespeare Téli rege című alkotását hangolta át egy teljesen mai, a 21. században is működő történetté. Ahogy azt már a Pénelopeiánál is kifejtettem, nem egyszerű vállalkozás egy közismert, egy adott kultúrát meghatározó műhöz hozzányúlni. Egyesek szentségtörésnek tarthatják a klasszikus történetek leporolását, és hát nyilván bizonyos tisztelettel is kell bánni velük. Másrészt viszont a ráncfelvarrás még jól is állhat nekik, az új megközelítés, a friss írói szem új jelentésrétegeket adhat hozzá a művekhez, amik így esetleg olyan olvasókhoz is eljuthatnak, akik eddig esetleg vonakodtak azokat kézbe venni (ez Atwood módszere). Ráadásul egy jól sikerült feldolgozás kiemelheti a nagy klasszikus egyetemes, örökérvényű mondanivalóját, rávilágíthat arra, amit korunk embere is magáénak érezhet benne (ez pedig Winterson-é).

Bár jómagam nem olvastam a Téli regét, az írónő szerencsére egy gyorstalpalóval indítja a könyvet, így nem éreztem magam elveszve. Shakespeare olyan alapvető emberi érzelmekkel dolgozik, mint a féltékenység, a szerelem és a megbocsátás. A mű alapkonfliktusa egy féltékenységi dráma két gyerekkori barát között, amiben aztán szép lassan felőrlik egymást és a családjukat is. A betegesen féltékeny férj teljesen alaptalanul házasságtöréssel vádolja feleségét, legjobb barátját véli születendő második gyermeke apjának. Miközben egyre mélyebbre süllyed paranoiás képzelgéseiben, elveszít mindenkit, aki fontos számára. Az egykori jóbarát élete is zátonyra fut, ő sem tudja túltenni magát a traumatikus eseményeken. A felnövekvő új generáció, a sors különös útvesztői nyomán egymásba szerető gyermekeiké a feladat, hogy helyreállítsák a feldúlt kapcsolatokat, és megbékélést nyújtsanak a sokat szenvedett lelkeknek.

Winterson számára adott volt tehát a cselekmény fő vonala, ami neki nem okozhatott problémát, hiszen nem a fordulatos történetvezetés a sajátja, sokkal inkább a karakterábrázolás, a lélek gyökeréig lenyúló elemzése a szereplők személyiségének. Ebben szerencsére szinte szabad kezet kaphatott, és a klasszikus konfliktus köré olyan karaktereket épített, akik ízig-vérig modernek, és akiknek a háttere tökéletesen megmagyarázza a tetteiket. Zseniális, ahogy 21. századi figurákká gyúrja át Shakespeare szereplőit, és mégis megőrzi azokat a személyiségjegyeket, amik a konfliktushoz vezetnek. A féltékeny férj egy ambíciózus, földhözragadt, harsány üzletember, aki nem tud egy húron pendülni a művelt, kreatív és érzékeny barátjával - és feleségével. Irányítás-mániája és kisebbségi komplexusa sarkallja egyre vadabb tettekre.

A lenyűgöző jellemrajzokon felül pedig ott van még a nehezen megragadható, de mégis rendkívüli jellegzetes Winterson-i "plusz", amitől félreismerhetetlen az írónő stílusa. Ahogy szerelemről és szeretetről ír és gondolkodik, ahogy regényeit körülfonja az irodalom és a képzőművészetek szeretete, azt nem tudja majd senki sem utánozni. Ritka az olyan könyv, aminek minden sorától többnek, jobbnak érzem magam, de Winterson szinte összes regénye ilyen.