Kezdem nagyon megkedvelni a japán író stílusát, ez a könyve pedig különösen tetszett. Megint egy kicsit megfoghatatlan volt, de legalább szerethető módon volt az. Mint egy hóbortos, idős rokon, akit furcsa szokásai tesznek a család kedvencévé. Murakami tehát ismét létrehozott egy teljesen hétköznapi főhőst, akinek minden szokását, rutinját, rezdülését megismerjük - viszont még a nevét sem tudjuk. Ugyanolyan átlagember, mint mi: takarít, főz, bevásárol, csekket ad fel, dolgozik. Aztán szép lassan egyre különösebb helyzetekbe keveredik, miközben hétköznapinak egyáltalán nem nevezhető emberekkel találkozik. Akad köztük egy 13 éves, látnoki képességekkel rendelkező kamaszlány, egy kiégett, a show business-től megcsömörlött szupersztár, vagy egy félkarú költő, aki tökéletesen tud kenyeret szeletelni... Csupa izgalmas karakter, mozgalmas háttérrel, érdekes világfelfogással. Főhősünk voltaképpen sodródik az árral, miközben ezek a különleges emberek feltárják előtte lelküket. Ám van egy "árnyékvilág", ami időről-időre felbukkan az életében, pontosabban ő találja benne magát. Itt él egy lény, a Kecske-ember, aki az embereket összekötő láthatatlan szálakat mozgatja, és aki szerint "minden összekapcsolódik". A regény végére pedig valóban kiderül, hogy mi az összefüggés az eltűnt luxus-prostituáltak, a tengerbe zuhant Maserati és a lakásban talált hat csontváz között... ja mégsem. 

De Murakamit nem is azért olvas az ember, mert kész válaszokra, lezárt történetre vágyik. Az ő regényei valahogy menet közben élnek, a takarékos, pontos megfogalmazás, a már-már emblematikus motívumok miatt. Például imádtam azokat a részeket, amik az ételek leírásáról szóltak - hiába nem ismertem a japán alapanyagok felét - mert a főzést, evést rendkívül érzékletesen képes leírni. Ugyanilyen élvezetesek voltak az útleírások, legyen szó egy sima vonatútról Tokióban vagy egy luxusnyaralásról Hawaii szigetén.