Ez az a könyv, amit vagy gyorsan, szinte egyhuzamban elolvas az ember, vagy pedig soha többé nem veszi elő. King elsüti mindkét "nagyágyút": gyerek és kutya együtt, egy történetben - de ez nem valami idilli, szívet melengető mese, mint a Belle és Sebastien, vagy a Lassie hazatér. Ebben a rémmesében megint csak a legbelsőbb félelmeikkel néznek szembe a szereplők, és velük együtt mi, olvasók is. Gyerekként a szörnytől féltünk a szekrényben, felnőttként viszont mi lehet a legnagyobb félelmünk? Hogy ettől a szörnytől nem tudjuk megóvni a szeretteinket.

A regényben szereplő család mindhárom tagja szembesül saját démonaival, és ez nagy árat követel tőlük is, de tőlünk is. A könyv tetőpontja olyan elementáris erővel hat, hogy muszáj voltam valami külső, objektív mentőövet kreálni magamnak, vagyis a pszichológia kelléktárából előhúztam az "ilyen úgysem történhet velünk, mert..." mantrát. Hiszen az alaphelyzet olyannyira kilátástalan, hogy kell egy kapaszkodó: kisfiaddal bentrekedtek egy autóban, miközben kint 40 fok van, és senki nem jár arra, csak egy 90 kilós, veszett bernáthegyi lesi minden mozdulatotokat - mit teszel most? Mindenki futtassa csak végig a lehetőségeket, ahogy az édesanya is tette. Én csak egy kibúvót találtam: ilyen úgysem történhet velünk, mert... lenne nálunk mobil! Ez az! Hiszen a regény a 80-as években játszódik, akkor még senkinek sem volt, még Amerikában sem. Ma már bezzeg... és már hallom is a kisördögöt: na igen, de mi van, ha épp akkor merül le?

King feszes tempót diktál, nem írja túl a könyvet - ebben a történetben ennyi van, és kész. Nincs nyakatekert, oda nem illő mitológia, mint az Azban vagy A búra alattban, helyette vannak viszont remek lélekrajzok és jól eltalált karakterek. Mire észbekapnánk, és valami fura kíváncsisággal vegyes vonakodással nekiveselkednénk a sztorinak, már túl is vagyunk az egészen. Én a magam részéről megmaradok macskásnak.