Ebben a könyvében Dickens nem egy fiatal főhős felnőtté válását és fejlődését helyezi a középpontba, hanem egy általánosabb problémát választott témául. A modern angol társadalom materialista, földhözragadt világszemléletét állítja pellengérre. Egy olyan családot mutat be, ahol az édesapa minden érzelmet, művészetet vagy erkölcsi kérdést száműzött gyermekei nevelésekor, és egyedül tényekre, a dolgok kézzelfogható hasznára tanítja őket. Ez az egyoldalú nevelés természetesen kudarcot vall, és egyik csemete sem váltja be a hozzájuk fűzött reményeket.

Az emberi kapcsolatok kritizálásán túl megismerhetünk egy tipikus angol iparvárost is, Dickens elborzadva tárja elénk a fekete füst alatt fuldokló, ormótlan gyárépületek között tengődő, a természettől teljesen elidegenített városlakók mindennapjait. A városkép, az épületek megtervezésekor csak a funkcionalitásra, a praktikumra gondoltak, az olyan szempontok, mint a szépérzék vagy a kényelem teljesen háttérbe szorultak. Az egész regényt szomorkás és kiábrándult hangvétel jellemzi, hiszen nem szól másról, mint hogy a modern gazdasági-társadalmi vívmányok mekkora csalódást okoztak, mennyire nem váltották be a hozzájuk fűzött idealista reményeket.

Miközben a várva-várt szebb jövő elmaradásán kesereg, Dickens éppen ugyanazt a hibát követi el regénye megírásakor, mint főhőse a gyermekei nevelésekor. Ő is csak egy szempontra koncentrál szereplői megalkotásakor, mégpedig arra, hogy a bemutatni kívánt morális kérdést a lehető legtökéletesebben illusztrálják. Ez az egyoldalú ábrázolás azonban élettelen, sablonos karaktereket eredményez, akik csak bábok az író kezében. Nincs bennük semmi egyedi vonás, amitől életre kelnének, amitől érzelmeket váltanának ki az olvasóból. Sorsuk fordulatait így hát teljes közönnyel olvastam, és csak annyi maradt meg bennem, hogy milyen rossz lehetett a 19. század közepén angolnak lenni.