Ilyen az, amikor Rushdie mesél - nem akar direkt társadalomkritikát megfogalmazni, vagy a jelen aktuális kérdéseivel foglalkozni, "egyszerűen" csak elénk tár egy téren és időn átívelő, fantasztikus történetet. Meséjében egybeszövi a történelmet és a mitológiát, a valóságot és a varázslatot, nyugatot és keletet. Így eshet meg, hogy egy Indiától a reneszánsz Itáliáig nyúló csodálatos utazáson együtt vesz részt Amerigo Vespucci, Botticelli, Macchiavelli, valamint az általunk kevésbé ismert, de nagyon is valóságos ázsiai uralkodók. Ráadásul - a bibliográfia terjedelme is bizonyítja ezt - ez egy olyan mese, ami alaposan utánajárt, megtörtént történelmi eseményeken alapul, hőseinek többsége nagyon is létezett. Mégis, Rushdie úgy tudja csavarni a szálakat, olyan mesterien adagolja a mágiát, hogy nagyon nehéz meghúznunk az elválasztóvonalat mitológia és realitás közé.

A cselekmény fő mozgatórugója természetesen nem más, mint a szerelem. Láthatjuk teremtő és pusztító erejét, hogyan fordít ki embereket saját magukból, hogyan gyengíti meg az erőseket, és hogyan ad hatalmat a gyengék kezébe. A főszereplő pedig, hiába a sok hatalmas uralkodó és államférfi, nem más, mint egy nő, akinek szépsége és varázsereje egyaránt rabul ejti a reneszánsz Firenzét és az egzotikus keleti fővárost. Izgalmas párhuzam vonható az egymástól több ezer kilométerre élő társadalmak és egyének reakciói közt, míg kiderül, hogy nincs is köztük akkora eltérés: 

Lehet, hogy ez az emberiség átka.(…) Nem az, hogy annyira különbözünk egymástól, hanem hogy nagyon is hasonlítunk.