Azt hiszem, nem ért váratlanul, hogy Dosztojevszkij sem íróként, sem pedig főhősként nem vált a kedvencemmé. Coetzee nem a könnyed témaválasztásairól ismert, hiába rövidek a regényei, mégis tömények, minden mondatában súlyos mondanivalók fogalmazódnak meg. Sajnos ezúttal nem volt módom elmerülni ebben a gondolatvilágban, még ezt a 250 oldalt is csak több részletben, napok alatt sikerült elolvasnom, ami nem csak a könyv hibája volt.

Tehát a cselekmény Dosztojevszkij orosz író köré épül, aki fia halálhírére érkezik Szentpétervárra. Miközben Pavel elvesztését próbálja feldolgozni, egyre mélyebbre ás mostohafia múltjában, és szépen belekeveredik az orosz forradalmárok és az őket üldöző pártfunkcionáriusok konfliktusába, ráadásul viszonyba bonyolódik fia egykori főbérlőjével is.

Coetzee regénye ezúttal is inkább munkás, semmint szórakoztató olvasmánynak bizonyul. Komoly próbatétel az olvasó számára minden szereplő intim gondolataiba bepillantást nyerni, miközben az irántuk érzett szimpátiánk ide-oda billeg. Nincsenek egyértelműen pozitív vagy negatív karakterek, megítélésük szinte jelenetről jelenetre változik.

Tovább árnyalja a képet, ha elárulom, hogy ez nem Dosztojevszkij életrajzi regénye, hanem bizonyos értelemben magáé Coetzee-é. A regénybeli (de nem a valódi) Dosztojevszkijhez hasonlóan ő is elvesztette a fiát, vagyis ez a kötet egyfajta gyászmunkának is tekinthető. Ennek ismeretében válik igazán szívbemarkolóvá az egyik utolsó jelenet, amiben a fájdalomtól félőrült Dosztojevszkij végül az írásba menekül - vagy talán nem is menekülés ez, hanem a magánéleti tragédiák, a lelki egyensúly felborulásának művészetté (és végső soron példányszámmá) alakítása.