Végre a sok "langyos víz" után egy igazi bomba, egy érdekes, izgalmas, világnézet-formáló könyv, aminek elolvasása után teljesen más szemmel nézzük majd történelmünket és a helyünket a világban. Kicsit olyan, mintha Morpheus tenyeréből a piros pirulát vettük volna el: eddig jól ismert tényeket, adatokat, kutatási eredményeket merőben új képzettársítással kapcsol össze és így teljesen más megvilágításba helyezi társadalmunk aktuális problémáit. Aztán Neóhoz hasonlóan rádöbbenünk arra, hogy az életünket meghatározó, alapvető társadalmi struktúrák puszta illúziók csupán. Vallás, pénz, nemzet: mind az emberi elme szüleményei, melyek a fennálló társadalmi rendet hivatottak fenntartani, miközben egy mesterséges hálót szőnek körénk. Így lett például a böjt egy megideologizált éhezés. Cinikus? Lehet. Meggyőző? Abszolút.

Harari nézete szerint a mai ember legtöbb egészségi, lelki és mentális baját az okozza, hogy eredeti biológiai felépítésünktől és "alapkészletünktől" teljesen eltérően élünk. A történelem előtti idők vadászó-gyűjtögető emberének életmódja évmilliók evolúciós fejlődéséhez igazodott, míg az azóta eltelt röpke néhány ezer év mindent felforgató változásait alapvető berendezésünk nem tudta követni. Harari szerint a fajfenntartás érdekében az emberiség feláldozta a egyének boldogságát és gyakran a jólétét is. Például a vadászó-gyűjtögető, vándor életforma mezőgazdaságra és letelepedésre cserélése ugyan lehetővé tette a Homo sapiens-populáció soha nem látott mértékű növekedését, az egyes egyedek szintjén viszont inkább nélkülözéssel és szenvedéssel járt.

Harari nem osztja azoknak a történészeknek a véleményét, akik szerint az emberiség történelme egy diadalmenet. Elismeri azt a hihetetlen fejlődést, amit fajunk néhány évezred alatt véghezvitt, de nem hallgatja el azt sem, hogy ez rengeteg áldozattal járt mind a saját, mind más fajok részéről. A Homo sapienst mint a bolygó legveszedelmesebb faját mutatja be, és a számszerűen elénk tárt kiirtott fajok és népek listája valóban sokkoló. A múltunk újszerű felvázolása után Harari továbbfűzi gondolatait és kikacsint a jövőbe is, ami eddig elképzelhetetlen változásokat rejthet. A veszélyt most már nem a háborúk, a betegségek vagy az éhínség jelentik majd, hanem az, hogy a tudomány és technika fejlődését a társadalmak politikai, jogi és szociális rendszerei nem képesek majd követni. Például mihez kezdünk majd azokkal az emberekkel, akik az orvostudomány csodás fejlődése folytán nem öregszenek majd tovább? Milyen törvényi szabályozás alá esnek majd a kiborgok?

Harari stílusa ráadásul rendkívül világos és közérthető, érvelése pedig már-már túlságosan meggyőző. Néha ott motoszkált bennem a gyanú, hogy talán az érveit meggyengítő ellenpéldákat elhallgatja, vagy legalábbis nem helyez rájuk akkora hangsúlyt. Még ha nem is győzött meg maradéktalanul, és nem is teszem teljesen sajátomévá ezt az új világszemléletet, mégis adott egy másik nézőpontot, egy alternatív megközelítését modern világunk egyre égetőbb problémáinak.