Kellemes meglepetés volt ez a régóta a könyvespolcomon figyelő regény. Nem sokat tudtam róla előzetesen, így elvárások nélkül vágtam bele, és másnapra be is fejeztem. Ez csak részben tudható be a könyv rövidségének, inkább a remek olvasmányélménynek köszönhető. Nehéz témát jár körbe, de mégsem válik nyomasztóvá, mert nem akar arrogánsan az olvasóra telepedni és látványosan szenvelgő lenni. Nincs semmi művészieskedő sallang, fölösleges szószaporítás: letisztult, kifinomult és visszafogott könyv. Fájdalmas képekben elevenedik meg a két főszereplő, férfi és nő gyerekkora, szüleik és nagyszüleik traumái, amiket szépen rápakolnak gyerekeik vállára. Eleinte kicsit nehéz volt eligazodni az idősíkok között, de amikor rájöttem, hogy ez nem egy lineáris történet, hanem a főszereplő kavargó gondolatainak átirata, akkor a helyére került minden.

Anna olyan szerepet vállal magára (olyan szerepet kényszerít rá a sors), amit egy kislánynak sem kellene: ő lesz a villámhárító bátyja és apja között, a családi béke rendíthetetlen őrzője, testvérének és végül szüleinek gyámolítója. Bátyja elmebetegségével nem tud mit kezdeni a család, nem tudják elfogadni, hogy a fiú sosem fog tudni beilleszkedni a társadalomba, és hogy a normális élet, amire annyira vágynak, sosem lesz az övék. Mindig egy elérhetetlen idillt kergetnek, ahelyett, hogy megpróbálnának együtt élni azzal, ami rájuk mért az élet. A szülők feladják a harcot, egyedül Anna törekszik arra, hogy összetartsa a családot, de közben ő is maradandó lelki sérüléseket szerez. Hirvonen regénye iskolapéldája annak, hogy a nehéz gyerekkor milyen lenyomatokat hagy lelkünkben, és mennyire meghatározza későbbi kapcsolatainkat, döntéseinket - az életünket. Szomorú, de mégsem lehangoló történet testvéri szeretetről, összetartozásról és fájdalomról, könnyen befogadható, de nem tolakodó stílusban.