Ó, azok a nyolcvanas évek! Én még épphogy megérkeztem az évtized végére, de Hartay Csaba nosztalgikus novellafüzére erről a legendás korszakról még így is bőven tartogatott ismerős jeleneteket. Olvasás közben végig egyfajta meghasonlást éreztem, két, teljesen ellentétes hozzáállással néztem vissza erre az időszakra.

Egyrészt milyen szánalmas már, hogy a kultúra csúcsát a hangalámondásos Terminátor (a.k.a. a Végrehajtó) és "depes" meg a "seriserilédi" jelentette, a gasztronómia pedig kimerült a csalamádéval megtömött hamburger magasztalásában. Minden menő volt, ami amcsi, de angolul senki sem tudott rendesen - nyilván, mert nem az volt a kötelező nyelv a suliban (oroszul meg azért nem tudtak, mert az meg kötelező volt). Minden gagyi volt, nem volt választék, a tévében csak egyes meg kettes volt, magnó pedig bekapta a szalagot.

Mégis milyen boldog kor volt egy kamasznak, aki mindent most fedez fel, akinek minden újdonság, és akit még nem árasztott el az internet talmi, üres, elérhetetlen példaképekkel. Aki a magát a többi osztálytársához és nem kiretusált sztárokhoz méri, akinek menőség eljutni a helyi művházban rendezett diszkóba és egészen 11-ig maradni, és aki rettegve nézi meg az otthon nagy nehezen kikutatott videókazettán élete első pornófilmjét.

Ingerszegényebb, de ártatlanabb világ volt ez egy tininek, aki persze így is teljes lelkesedéssel lázadt szülei értékrendje ellen, mégsem szakította teljesen el tőlük a tévé, a facebook, az insta meg a tiktok. Rövid, tanórák közti szünetekben előadható monológjaiban beszámol a kamaszkor összes "elsőjéről", legyen az az első csók, az első szerelem vagy az első kevert a helyi diszkóban.

Az olvasó pedig nem tehet mást, a sodró lendületű, élő szöveg kamaszfiúja helyére úgyis saját magát képzeli, és újra átéli a saját elsőit - és örül, hogy már nem olyan kis béna, és szomorú, hogy már ilyen vén. És talán pontosan emlékszik arra a pillanatra is (nem, nem a félbeszakított Kacsamesék-részre gondolok), amikor ráeszmélt, hogy a gyerekkornak egyszer s mindenkorra vége.