Fejbe vág, húsba ég, csontig mar, sokáig nem ereszt. Két nő története megaláztatásról, kétségbeesésről, testi-lelki szenvedésről: a fájdalom ugyanaz, csak az okozója változott. Aliide és Zara szenvedéstörténete között eltelt 50 év, de a nők helyzete mit sem változott. Rengeteg könyvet olvastam már a különféle diktatúrák nyomában járó emberi tragédiákról, de nem lehet közömbösnek maradni ennyi embertelenség láttán. A helyszín ezúttal Észtország, a szovjet megszállástól a rendszerváltásig tartó 50 évet öleli fel Oksanen bátor regénye, ami először számol be Északkelet-Európa kommunista történelméről.
A két nő közül Aliide válik a regény központi alakjává, az ő egyre sötétebben kibontakozó személyes válsága tükrében értelmezzük újra meg újra a fiatal Zaráról szóló részeket. Aliide egy rögeszmés, viszonzatlan szerelemért egyre nagyobb árulásokat követ el családtagjai és saját maga ellen. A gyorsan váltakozó politikai szélirányban Aliide családja szétszóródik: szüleit kivégzik, irigyelt nővérét és annak kislányát deportálják. Aliidét sok más nőhöz hasonlóan kihallgatás címén kegyetlenül megerőszakolják és megkínozzák. Ezután már csak az ad értelmet életének, hogy szerelmét a házában rejtegesse, minden energiáját arra áldozza, hogy életben tartsa a férfit, aki Aliide sógora, és sosem tudná viszonozni a nő érzéseit. Aliide hiába köti össze életét egy megbízható pártkatonának tűnő férfival, rettegéssel telik minden napja. Retteg, hogy felfedezik a titkos búvóhelyen Hansot, retteg, hogy férje megsejti, mik a valódi gondolatai, retteg, hogy újra át kell élnie a kihallgatás borzalmait. Végül számára is világossá válik, hogy a Hanssal és egy boldogabb jövővel kapcsolatos álmai sosem válnak valóra, és innentől kezdve csak a boldog szocialista család látszatának fenntartásáról szólnak mindennapjai.
Aliide számára az új esélyt Zara felbukkanása jelenti - általa feloldozást kaphat a múlt bűnei alól. Zarát orosz maffiózók prostitúcióra kényszerítik, testi-lelki roncsot csinálva a lányból. A perverz, gyomorforgató jelenetek csak felvillantják a lány hosszú-hosszú ideig tartó szenvedését, sok eseményre csak utalás történik. Zarát két dolog tartja életben: leválasztja személyiségéről a testével történteket, mintha azok nem is vele, hanem a munkanévként kapott Natasával estek volna meg, illetve a melltartójában őrizgetett, otthonról hozott fénykép, rajta egy névvel és címmel. És Zara egy alkalmas pillanatban megszökik és nekivág, hogy megkeresse azt az embert és a házat. Így talál rá Aliidére, és a két nő sorsa végül összefonódik...
Oksanen regénye őszintén világít rá arra, hogy "mindig új krómbőr csizma jön, mindig újabb és újabb csizma, ugyanolyan vagy másféle, de ugyanúgy a nyakadra lép", azaz hiába telt el 50 év, nők és gyerekek még mindig ugyanolyan kiszolgáltatottak, az erőszak nem tűnt el a világból, csak más arcot kapott. Aliide és Zara egymásra rímelő reakcióin keresztül mutatja be azokat a lelki folyamatokat, amik a megerőszakolt nőkben lejátszódnak. Az irracionális szégyenérzet, melynek hatására Aliide képtelen szembenézni sorstársaival, sőt, ő szidja leghangosabban őket, nehogy kiderüljön, hogy egy közülük. Ugyanez a szégyen szakítja el Zarát korábbi életétől, és láncolja a maffiózókhoz, akik azzal zsarolják, hogy a róla készült gusztustalan képeket elküldik a családjának. De írhatnék még a nők önbizalmának módszeres leépítéséről, testük tárgyiasításáról, vagy a maradandó tünetekről, mint az állandó remegés, az érintéstől való viszolygás.
Bár nem finomkodja el a morbid és felzaklató részeket, a Tisztogatás mégsem csak egy dokumentarista szenvedés-lajstrom, hanem komoly szépirodalmi eszköztárral dolgozik. A hétköznapi élet apró mozzanataiban, a lelkek finom rezdüléseiben képes megragadni azt a szépséget, ami a szereplőket átsegíti életük válságain, minket pedig a könyv sötétebb epizódjain. Ezenkívül egy okosan felépített és adagolt történetről van szó, ami végig izgalmas tud maradni és az utolsó fejezetig tartogat váratlan fordulatokat.
