Nem igazán lehet regényként értelmezni Calvino művét, mivel sem története, sem cselekménye, de még igazi szereplői sincsenek. Kublai kán és Marco Polo beszélgetnek városokról - ennyi az értelemmel megragadható a könyvből. A többi - pillanatképek, hangulatok, elillanó benyomások - az érzékszerveinknek és az érzelmeinknek szól. Mintha egy kellemesen bódult estén felidéznénk magunkban mindazokat a városokat, ahova valaha is eljutottunk. De nem ám az útikönyvek előírta kötelező látnivalókat, hanem a színeket, illatokat, ízeket, amikre az érzékszerveinkkel emlékezünk. Calvino ilyen apró jeleneteket, mozzanatokat villant fel városokról szóló, költői emlékképeiben. Ezek a megidézett pillanatok néhol elvontak, néhol fantasztikusak, néhol pedig olyan meghittek, mintha csak a szerelmével töltött percekre gondolna az ember - talán ez nem is véletlen, hiszen mindegyik város egy-egy női nevet visel. Végül kiderül, hogy bár Marco Polo számtalan helyen megfordult, számtalan városról mesélt már, mindvégig egyetlen "igazi" jár a fejében, éppúgy, ahogy életünk során lehet kapcsolatunk számos emberrel, csak egyetlen egy lehet az, akit igazán szeretünk.

Végezetül álljon itt a könyv utolsó mondata, amiért mégiscsak volt értelme részt venni ezen a különös utazáson: 

Az élők pokla nem olyasmi, ami majdan lesz; ha van ilyen, akkor az az, ami már itt van, a pokol, amelyben mindennap lakunk, amelyet együtt alakítunk ki. Két módja van, hogy ne szenvedjünk tőle; az egyik sokaknak könnyen sikerül: elfogadni a poklot, és részévé válni olyannyira, hogy már nem is látják. A másik kockázatos, és állandó figyelmet és tanulást igényel: megkeresni és felismerni tudni, ki és mi az, a pokol közepette, aki és ami nem pokol, s azt tartóssá tenni, annak teret adni.