Posztmodern szerzők előszeretettel nyúlnak jól ismert, klasszikus történetekhez, égve a vágytól, hogy valami újat tegyenek hozzá, esetleg a mai olvasó ízlésére hangolják. Egyeseknek sikerül, másoknak kevésbé. A kevésbé sikerült átdolgozásoknál mindig fennáll a gyanú, hogy a saját, önálló mondanivalót igyekezett pótolni az író a régi klasszikus leporolásával. Csak a legkiválóbbak engedhetik meg maguknak, hogy a görcsös "valami fontosat akarok mondani" kényszerén felülemelkeve, könnyű, de biztos kézzel nyúljanak egy korábbi alkotáshoz. Éppen ez a könnyedség teszi aztán lehetővé, hogy olyan írás szülessen, ami méltó emléket állít eredetijének, de egyszersmind túl is lép rajta. Winterson épp elégszer bizonyította már, hogy tele van önálló gondolatokkal, nem szorul tehát egy másik mű támaszára, és valóban, a Weight-ben feldolgozott Atlasz-mítosz önálló életre kel, miközben mégis hű marad a többezer éves görög verzióhoz.

A történet röviden annyi, hogy Atlasznak, a titánok egyikének büntetésből a hátán kell tartania a világot. Egy napon felkeresi Héraklész (a.k.a. Herkules), hogy a segítségét kérje Héra aranyalmáinak megszerzéséhez, cserébe átveszi Atlasz terhét. Igen ám, de Atlasz a hirtelen szabadságnak megörülve vonakodik visszatérni a rabságba, csak csellel tudja rávenni Héraklész, akit viszont többé nem hagy nyugodni az eset. Felszabadítja ugyan Prométheuszt (egy másik mítosz, egy másik büntetés: amiért ellopta az istenek tüzét, Prométheuszt arra ítélik, hogy egy keselyű mindennap kitépje a máját, ami reggelre újra visszanő, így a szenvedésnek sosincs vége), de Atlasz emléke mindig ott motoszkál a fejében, eszébe juttatva, hogy van olyan teher, aminek cipeléséhez még ő sem elég erős.

Winterson remek érzékkel szabta mai formára az ókori legendát, az amúgy is esendő görög hősöket és isteneket valódi emberi tulajdonságokkal ruházta fel, sőt olyan apró részletekkel tette még emberközelibbé a történetet, mint például hogy Atlasz melyik csigolyája fáj éppen, vagy hogy Prométheusznak hófehér a hasán a bőr, mert az minden nap újranő ugye. Héraklészról, a feddhetetlen hősről is jócskán árnyálja a képet, és egy erőszakos, bunkó, önelégült figurát tár elénk, aki mindent a fizikai erejével képes csak elérni. Hősök és istenek új megvilágításba helyezésén túl az írónő megkísérli a modern tudomány és az ókori mítosz szintézisét, persze az irodalom keretein belül. Földrajzi és csillagászati ismereteink segítségével próbál helyet találni a görögök hitvilágának ebben a modern, tudásalapú világban, ami néhol elképesztő gondolattársításokat és interkulturális(galaktikus?) találkozásokat eredményez - a kedvencem Atlasz és Lajka kutya barátsága.

És hogy mire is volt jó ez az egész? Winterson ezt is elmondja: újraírta ezt a történetet, mert újra akarta írni. Meghozott egy döntést, magára vállalt egy terhet, és a hátára vette a felelősséget művéért - csakúgy, mint Atlasz.