Pókfóbiásokkal terápiás célból olvastatnám el ezt a bűbájos gyerekregényt, ami egy kismalac és egy pók barátságáról szól, meg persze annyi minden másról is. Tipikusan az a könyv, ami túlmutat a célközönségén és a felnőtteknek is kellemes perceket szerez. Kedves, de nem szirupos stílusa, finom humora és a szépséges illusztrációk utat találnak minden kis olvasó szívéhez. Wilbur, a szertelen kismalac, és Charlotte, a pók barátságából sok fontos dolgot megtanulhatnak hűségről, önfeláldozásról, na meg a pókláb részeinek latin neveiről. Bizony White sok ilyen ismeretterjesztő részletet rejtett el a történetben, főként a pókokról. Talán így próbált kampányolni a gyerekek körében nem (sem) túl népszerű ízeltlábú mellett, nem tudom. Az viszont biztos, hogy a felnőtt olvasók, közülük is a cinikusabbak is bőven találnak maguknak szórakoztató mozzanatokat a műben, ami egyfajta emberek elé tartott görbe tükörként is értelmezhető.

A 21. században már-már vallássá vált vegetáriánus életmód felől megközelítve a történetet, az állatok számára az válik világossá, hogy a bajban csak egymásra számíthatnak. Hiába nevelte Fern, a nyolcéves kislány szerető odaadással Wilburt, hiába látogatta meg naponta a pajtában, végül mégis inkább körhintázni ment egy fiúval, otthagyva Wilburt a vásári forgatag kellős közepén, élete legnagyobb megmérettetésén. Hiába, a kislányokat előbb-utóbb úgyis a kisfiúk kezdik érdekelni a kismalacok helyett. A tiszavirág-életű, gyermeki fellángoláson túl valójában az egész történet nem szól másról, mint Wilbur és Charlotte kétségbeesett próbálkozásáról, hogy a kismalacot megmentsék a böllérkéstől. A klasszikus gyerekregény mai zöld-vegán olvasata nem más, mint hogy egy haszonállatnak csodát kell tennie ahhoz, hogy az ember méltónak tartsa az életben maradásra. Wilburt csak a Charlotte által a pókhálóba írt szavak tartják életben, lehet akármilyen cuki, akármilyen értelmes, ripsz-ropsz a karácsonyi asztalon találná magát, almával a szájában.