Lenyűgöző látlelet a 18. század végi francia arisztokrácia dekadenciájáról. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Laclos műve is hozzájárult annak a közhangulatnak a kialakulásához, ami végül a francia forradalom kirobbanásához vezetett. A gazdag hölgyek és urak tollából származó leveleket olvasva ugyanis bepillanthatunk a hétköznapjaikba is, ami nem áll másból, mint pletykálkodásból és liezonokból. A munkájukba beleszakadó, mégis tengődő kisemberek joggal érezhették úgy, hogy egy erkölcstelen, lusta és fennhéjázó társadalmi réteg telepedett a nyakukba, akiket nem akarnak többé eltartani.
A Veszedelmes viszonyok természetesen megközelíthető ebből a társadalomkritikai nézőpontból is, de számos erénye csak akkor domborodik ki, ha elengedjük az osztályharc problémakörét és inkább a szövegre koncentrálunk. Kevés ilyen elegánsan, lényegretörően és stílusosan megírt könyvet olvastam, és ez remek fordításában is visszaköszön. Hiába levélregény, hiába 18. századi, mégsem terjengős és mégis magával ragadó. Bár az író szerint (aki a kor szokásainak megfelelően a háttérbe húzódik) ő csak elrendezte és szerkesztette a hozzá eljuttatott leveleket, nem gondolom, hogy minden francia nemes ilyen ékesszóló lett volna. Ha mégis, akkor megbocsáthatjuk nekik, hogy jó dolgukban azt se tudták, kivel szűrjék össze a levet, vagy épp kit beszéljenek ki - ha ilyen remek írások születhettek ilyen banális témákról, ám csak csinálják! A 21. századi elcsökevényesedett kommunikációs formáihoz képest mennyivel kifinomultabbak voltak az emberek eszmecseréi! A levélírás egyfajta szertartás volt, szép papírra, drága tintával, cirkalmas kézírással, szabatosan fogalmazva - a válaszra pedig napokat várva. Hol vannak ehhez képest a mi sms-eink vagy Messenger-üzeneteink? A fogalmazási készséggel együtt lassan a kézírás képessége is eltűnik a mai emberekből, akik néhány mondatnál hosszabb szöveget is csak nagy nehezen tudnak összerakni.
Most, hogy kisiránkoztam magam a 21. századi kommunikáció szegényességén, ideje védelmembe vennem korunkat a nemek közti egyenlőtlenség kapcsán. Persze még mindig vannak bőven visszatetsző jelenségek (például a férfiak és nők munkabéreinek különbségeiben), de hol vannak ezek a 18. századhoz képest! Talán azért sem születeik ma már annyi cirkalmas levél, mert nincs hozzá téma: titkos viszonyok, bukott nők... ezek a romantikus, de a nőkre nézve lealacsonyító fogalmak lassan a feledés homályába vesznek. A szerelmi kapcsolatok ma már nem a birtoklásról szólnak, a férj már nem korlátlan ura feleségének, az asszonyok nem válnak teljesen kiszolgáltatottá egy válás után. Megszűnőben van a két nem közti kettős mérce is, ami Laclos idején még teljesen normálisnak számított: a férfiak hódítottak, a nők elbuktak. A csábító férfi - hős, a bukott nő - pária, akinek egyetlen útja az apácazárdába vezet.
Igazi élvezet volt olvasni a regény két központi alakjának szellemes, cinikus sorait. Az ördögi kettős, Merteuil márkiné és Valmont vikomt sem egyformán nyeri el (a kissé suta erkölcsi igazságszolgáltatás révén) büntetését: a férfi szinte megdicsőül, míg a nő élete teljesen tönkremegy. Pedig ugyanúgy élik az életüket, ugyanannyit engednek meg maguknak (szinte mindent), akkoriban azonban ez kétszeres bűn volt egy nő részéről. Ám ha a rizsporos parókák és halcsont-fűzők mögé nézünk, kiderül, hogy a két, magát végtelenül fondorlatosnak, mindenkinél okosabbnak képzelő cselszövő valójában saját magát csapta be. Mindketten megfoszották magukat az őszinte érzelmektől és az őket igazán szerető személyektől.
Ezek az évszázadokon túl is érvényes emberi játszmák természetesen a filmeseket is megihlették, én annak idején a 2000-es évek tinisztárjaival (Ryan Philippe, Sarah Michelle Gellar, Reese Witherspoon) készült változatot láttam, de azt hiszem megérett az idő egy komolyabb alkotásra, mondjuk John Malkovich és Glenn Close főszereplésével. Addig is köszönöm Laclos úr, hogy visszaadta a klasszikusokba vetett hitemet!
