Az irodalomtörténet egyik első regénye, ami bár többezer éves, mégis meglepően szórakoztató volt. Sok mai regény nem mondhatja ezt el magáról, úgyhogy ezt a mostanában mellőzött ős-regényt bátran ajánlom a fordulatos cselekmények kedvelőinek.
A két főszereplőt, Kallirhoét és Khaireaszt esküvőjük másnapján elválasztja és messzire sodorja egymástól a sors. A szerelmesek számtalan hányattatáson, testi-lelki szenvedésen átesve óriási utat járnak be emberileg és földrajzilag is. Otthonukból, Szicíliából elszakadva Kallirhoé, majd az őt kereső Khaireasz is Kis-Ázsiába jut, onnan pedig a Perzsa Birodalomba, végül Egyiptomba. Utazásaik során kinyílik előttük a világ. Belekeverednek a perzsa-egyiptomi háborúba, Khaireasz délceg görög ifjúból rátermett hadvezérré válik, és remek diplomáciai érzékkel elnyeri mindkét ország jóindulatát. Kallirhoé eközben... szép. Róla ennyi derül ki csak, aki ránéz, rögtön beleszeret és szinte istennőként dicsőítik.
Kallirhoé egydimenziós, pusztán a külsejére fókuszáló ábrázolása a regény egyik gyenge pontja. Azon kívül, hogy elképesztően gyönyörű, mást nem tudunk meg róla, ezért jellemfejlődésről sem igen beszélhetünk. Olyan, mint egy élő trófea, amiért a férfiak civakodnak, aminek a birtoklásáért küzdenek, és ha megszerzik, féltékenyen óvják. Apropó, féltékenység: Kallirhoé és Khaireasz egész kálváriája akkor kezdődött, amikor a fiú féltékenységében hasbarúgta (!) a lányt, aki elájult, és halottnak hitték. "Szerelemféltés", párkapcsolati erőszak őspéldája. Kharitón ugyan próbálja szépíteni a dolgot azzal, hogy Khaireasz az átélt szenvedéseivel vezekelt ezért a tettéért, de Kallirhoéval nem igazán tisztázták ezt a dolgot.
Ahogy azt sem, mi legyen a közös gyerekük sorsa, aki rögtön a nászéjszakán megfogant, és akiről Kallirhoé mindenkivel elhitette, hogy a második férjétől van (még ő magával is, hiszen csak ezért ment hozzá). Mikor azonban újraegyesülhetne a család, a gyereket inkább az idegen "apánál" hagyják, nem viszik haza magukkal Szicíliába. De miért? Vajon a gyerek zavarta volna az újra egymásra talált párocskát a turbékolásban? Vagy annyira megszerette az apjának hitt férfit, hogy inkább vele maradt, mint az anyjával? Való igaz, hogy a világra jötte után egyetlen utalás sincs a műben arról, hogy milyen anya is Kallirhoé, sőt, szó sem esik a gyermekről. Optimista felfogásban tekinthetjük ezt a modern családmodell előfutárának is, ahol az apa ugyanúgy kiveszi a részét a gyereknevelésből. Ugyanilyen modern dolognak, bár kissé unalmasnak tartottam az állandó tanácskozást. A görögök minden nagyobb horderejű eseményt közösen tárgyaltak meg, együtt döntöttek a fontos kérdésekben - mi mást is várjon az ember a demokrácia atyjaitól. Azt viszont már kissé túlzónak éreztem, hogy a fél világot birtokló perzsa uralkodó egy ilyen piti ügyben, mint Kallirhoé férjének személye, vállalta a döntőbíró szerepét. Mert ezt is jogi úton szerették volna eldönteni, csak aztán közbeszólt a háború.
Szóval akadtak itt furcsaságok bőven, de ezek egyáltalán nem voltak zavarók, pláne, ha eszébe juttatja az ember, hogy egy ókori történetet olvas. Aki pedig attól tartana, hogy nem tudja követni az eseményeket, az könnyen képbe kerülhet a fejezetek elejére illesztett rövid összefoglalókkal. Erre azonban kicsi az esély, mert Kharitón műve egy igazi ókori kalandtúra, rengeteg könnyel és érzelemmel.
