A 18. században élt egykötetes szerző furcsa módon egyszerre hozta létre és rögtön parodizálta is a gótikus regény műfaját. Az életet amúgy sem túl komolyan vevő úrfi, aki egyébként az első brit miniszterelnök fia, valódi irodalmi trendet indított el, az Otranto után sorra követték egymást a különféle gótikus kísértethistóriák, rémtörténetek, köztük a műfaj klasszikusai, a Frankenstein, a Drakula vagy a Dr Jekyll és Mr Hyde.

Ez a rövid kis történet tehát elég jelentős szerepet tölt be az irodalomtörténetben, de ahogy az már lenni szokott, fontosságán kívül mást nem nagyon tud felmutatni. Van benne kísértetjárta várkastély, vérző szobor, furcsa zajok, elmozduló festmény, meg persze rémült, megmentésre váró kisasszonyok, hős lovagok és ördögi főgonosz. Hiába találjuk meg az összes kelléket egy izgalmas, fordulatos, borzongató regényhez, mégis hiányérzet maradt bennem. A történetvezetés ugyanis csapnivaló, hosszú oldalakon át nem történik semmi érdemleges a szereplők agonizálásán kívül, aztán egy bekezdésben új irányt vesz az egész sztori, és hirtelen lejátszódik egy csomó jelentős esemény. Ettől aztán az egész mű légből kapottnak, megalapozatlannak hat, és az olvasónak igen nehéz komolyan vennie. Szereplők meghalnak, rátalálnak halottnak hitt szüleikre/gyermekükre, örökségek cserélnek gazdát egy beszélgetés alatt, szörnyű félreértések tisztázódnak, mielőtt bármi következménnyel járnának - minden súlytalan, lóg a levegőben, nincs megalapozva sem logikailag, sem érzelmileg.

Ráadásul a horror-elemek bizarr módon keverednek humoros(nak szánt) jelenetekkel, amitől aztán végképp komolytalanná válik az egész mű. De talán éppen ez volt Walpole célja, megmutatni, hogy az irodalmat nem kell mindig véresen komolyan venni, még akkor sem, ha épp egy új műfajt teremt az ember.