A sorban ez már a tizenötödik regény, amit Passuth Lászlótól olvastam, és bár még mindig nagyra tartom a munkásságát, és élvezettel forgatom műveit, lassan-lassan a gyengéit is észreveszem. Ezúttal Luxemburgi Zsigmond királyunkról és német-római császárról kanyarított egy egész jó, bár az íróhoz képest csak középszerű könyvet. Ez a középszerűség jórészt a főhős számlájára írható, bár nyilván Passuth volt az, aki műve központi alakjának választotta Zsigmondot. Sokkal jobban tetszettek azok a művei, amikben művészek a főszereplők, mert bár megvillannak gyarlóságaik is, mégis remekműveket hagytak az utókorra, tehetségükhöz, zsenialitásukhoz nem férhet kétség. Hozzájuk képest Zsigmond valójában nem ért semmihez, csak a színleléshez, reprezentáláshoz és érdekeinek érvényesítéséhez. Mondhatnánk, hogy tehetséges politikus és diplomata volt, ha az emberek egymás elleni kijátszása és kihasználása erénynek számítana. Tarthatnánk hódító uralkodónak, aki jócskán megnövelte az ország területét - ha lett volna egyetlen győztes hadjárata. Tekinthetnénk rá a keresztény egyház újraegyesítőjeként, ha nem pusztán a német-római császári címért vállalta volna ezt a szerepet.

Látható tehát, hogy Zsigmond karaktere egyáltalán nem fogott meg, hiába ábrázolta hűen az 50 évig uralkodó király emberi oldalát Passuth, ha mellette nem volt semmi emberfeletti. A művészek életrajzában éppen ez a kettősség volt a lenyűgöző, hogy az óriási tehetség és elhivatottság mellett hogyan férnek meg a hitványabb tulajdonságok, milyen feszültséget szül ez a főhős lelkében, illetve magában a regényben is. Zsigmondban viszont nem találtam semmi rendkívülit, hacsak a hatalomért és gazdagságért való sóvárgását nem tekintjük annak. Egész életét a német-római korona megszerzésére tette fel, és végül el is nyerte azt, de nem vezetett hozzá dicsőséges út: cselszövések, intrikák, jól megfontolt érdekkapcsolatok jutalma volt a császári cím. Mégsem volt velejéig romlott ember Zsigmond, ő csak... középszerű volt. Talán éppen ez a könyv központi kérdése, hogy egy ennyire átlagos képességű férfi hogyan válhatott Európa legbefolyásosabb uralkodójává.

Természetesen Zsigmond élettörténete beágyazódik a 15. századi Európa történelmébe, amiből két fontos vonulatot jelenít meg részletesebben is Passuth, az egyik az egyházszakadás és az ellenpápák felszámolása a konstanzi zsinaton, a másik pedig cseh huszita vallásháború. Nyilván mindkettő nagy horderejű esemény, és szorosan kapcsolódik Zsigmond uralkodásához, ezúttal mégsem sikerült megragadnia az érdeklődésemet, és többször tűnt úgy olvasás közben, hogy nagyon lassan fogynak csak az oldalak.

Tizenöt elolvasott könyv már egészen bensőséges kapcsolatot feltételez író és olvasó között, ahol már a rajongáson túl előtünedeznek bizonyos bosszantó tulajdonságok is. Passuthnál ez a jól bejáratott, minden regényében felbukkanó, és sokadszorra már szemet szúró szófordulatokat jelenti, amikből lassan kis gyűjteményt tudnék összeállítani, a teljesség igénye nélkül: szólít a mors imperator (ha valaki haldoklik, vagy csak eszébe jut halandósága), hióbhír érkezett (rossz hír), víz tükrére írni (állandóan változó állapotokat megörökíteni, egy regényének is ezt válaszotta címül). Azért én így is szeretem.