Még a bejegyzés címének gépelésekor sem tudtam, mit is fogok írni erről a regényről, mert még azt sem tudom pontosan, hogy tetszett-e vagy sem. Induljunk ki abból, hogy ez egy sokadik generációs holokauszt-regény, ami a túlélők leszármazottait szólaltatja meg. Két cselekményszál fut párhuzamosan, aztán egyre jobban összegubancolódva, az egyik a főhős (aki maga az író) felmenőinek, főleg nagyapjának életéről szól, aki egy Trachimbrod nevű zsidó faluban élt, amit a Holokauszt során a németek eltöröltek a föld színéről a lakosaival együtt. A másik szál az író utazását meséli el Ukrajnába, hogy felkutassa ősei lakhelyét, és Alex nevű tolmácsával rekonstruálják a történteket. 

A cselekmény voltaképpen ennyi lenne, de a kép azért nem ennyire egyszerű, Foer ugyanis nem lineárisan, időrendben mondja el a történeteket, hanem csapongva, ide-oda ugrálva az időben. Ráadásul nem is egy narrátortól hallunk mindent, hanem sokféle forrásból (levelek, naplók, fényképek, különféle emberek emléktöredékei) kell nekünk is és a családja után kutató írónak is összeraknia a múlt eseményeit, már ha ez lehetséges egyáltalán. Végig ott a bizonytalanság, hogy sosem fog kiderülni a teljes igazság, annak mindig csak egy szeletét kapjuk meg. Még az is lehet, hogy Foer nagy igyekezetében, hogy megemlékezzen családja tragédiájáról, nem felidézi, hanem újraalkotja a múltat, hogy értelmet adjon a jelennek. A szerző erre a torzító tényezőre építi fel egész művét: a múlt eseményeit képtelenek vagyunk önmagukban szemlélni, mindig a saját korunk szűrőjén át értelmezzük azokat. Különösen igaz ez akkor, ha saját "történelmünket", az őseink életét elevenítjük fel.

Ahogy a zsidó falu mindennapjait nem lehet felidézni anélkül, hogy ne lebegne felettük baljóslatúan a Holokauszt árnya, úgy a két fiatal főhős, Jonathan és Alex életére is közvetett hatással voltak a nácik rémtettei. Alex, az ukrán tolmács kissé irigykedve meg is jegyzi, hogy ha Jonathan nagyapja nem menekül Amerikába, most Jonathan sem egy gazdag, művelt írópalánta lenne, hanem ugyanolyan reménytelen sorsú, ügyeskedő ukrán proli, mint ő. Alex karakterén érdemes elidőzni egy kicsit, egyrészt mert ő testesíti meg a nyugatra szakadt, "amerikás" Jonathan kelet-európai alteregóját, másrészt pedig mert amit az angol nyelvvel művel az egyszerre zseniális és roppant bosszantó. Jonathan ukrán tolmácsaként, az angol szakot végzett Alex olyan nyakatekert, kifacsart mondatokban kommunikál, amiktől angol tanárként felállt a hátamon a szőr. Mintha felnyitott volna egy szinonímaszótárt, és rendre a nem odaillő szóváltozatot használta volna. Először nem értettem, miért olyan nehéz olvasni az ő részeit, aztán leesett, hogy ez az író tudatos játéka.

Érdekes, hogy a regényt humorosnak aposztrofálják, mégis a drámai részek a legerősebbek benne. Az elhomályosult fényképek, naplókból kiszakadt oldalak mentén szomorú sorsok, lehetetlen szerelmek történetei bontakoznak ki. Benne van az egész elcseszett 20. század minden fájdalma, a tönkretett Kelet-Európa minden keserűsége. Jonathan nagyapja után Alex nagyapjának tragédiáját is megismerjük, aki a nácik rajtaütésekor elárulta zsidó barátját, hogy mentse életét. Hány ilyen titok, feloldatlan trauma lappang még a mai napig is emberekben, megmérgezve a mindennapjaikat és kapcsolataikat? Hány generációnak kell még felnőnie ahhoz, hogy begyógyuljanak ezek a sebek?