Tavaly januárban vágtam bele Eragon kalandjaiba, és lapoztam fel az Örökség-ciklus első regényét. Először a kíváncsiság hajtott, hogy lássam egy zseninek kikiáltott kamaszfiú szárnypróbálgatásait a fantasy műfajában. Aztán a sorozat többi részét olvasva szépen előjöttek a bosszantó gyengeségek, így ekkor már inkább a kitartás motivált leginkább a folytatásra. Az utolsó, ezer oldalas darabot pedig csak úgy jellemezném, hogy ékes példája a kognitív disszonancia redukciójának: ha már idáig eljutottam, ha már ennyit elolvastam, nem fogom abbahagyni, sőt még tetszeni is fog...

Tehát több kilónyi könyv elolvasása után végre elérkeztünk Eragon és sárkánya, Saphira történetének végkifejletéhez. Az egyszerű parasztgyerekből félelmetes harcos, varázsló és sárkánylovas lett, aki kalandjai során minden tudást és tapasztalatot begyűjtött ahhoz, hogy legyőzhesse a gonosz varázslót, Galbatorixot. Megtörténik a nagy összecsapás és viszonylag enyhe áldozatok árán győzedelmeskedik a jó, helyreáll a világ rendje. Hőseink sorsa rendeződni látszik, megtalálják helyüket az életben, van bőven feladatuk és céljaik is. Csak Eragon érzi kívülállónak magát, és Tolkien Frodójához hasonlóan nem tud már visszatérni korábbi életéhez, az ő útja is messzire vezet. 

Eragon és olvasói is megérdemeltek volna egy kielégítő lezárást, előbbi az elszenvedett kalandokért, utóbbiak pedig könyvóriások átrágásáért, de sajnos nem éreztem annak sem a főhős, sem a közönség szempontjából. Ennyi közösen eltöltött idő után persze megkedveltem Eragon karakterét, és többé-kevésbé megszoktam Paolini stílusát is, de vártam volna valami pluszt, valami felemelőt a történet végére, főleg érzelmi síkon. Minden történetszálat elvarrt ugyan Paolini, de a karakterei érzelmi életére nem helyezett kellő hangsúlyt. Eragon és Arya, valamint Murtagh és Nasuada kapcsolata sem fejlődött tovább, nem volt semmiféle beteljesülés egyik párosnál sem. Ez hiányzott, főleg annak tudatában, hogy más részleteket mennyire aprólékosan kidolgozott a szerző.

Ha egy szóval kéne jellemeznem a könyvet, azt mondanám rá, hogy körülményes. Míg az előző kötetekben a leírások terjengőssége kergetett az őrületbe, addig itt a harci jeleneteket találtam idegesítőnek. "És akkor Eragon a kardot tartó bal karját 45 fokban meghajlította, jobb kezében erősen fogta a pajzsot, bal lábát térdben kissé megrogyasztotta és lépett egyet a jobbal." Mindig, minden szereplő mozdulatát pontosan leköveti, igazából teljesen feleslegesen, ahogy teljesen értelmetlen minden jelenetnél létszámellenőrzést tartani. "A hajóra felszállt 5 tünde, Eragon, Arya, Jörmundur, Hókuszpók, Némó kapitány és Gloria Estefan. A fedélzeten maradt 3 tünde, Eragon és Arya, a 2 tünde, Jörmundur, Hókuszpók, Némó kapitány és Gloria Estefan pedig lementek a kabinokba." És ez így ment minden fejezetben, minden jelenetnél - könnyen meg is lett az 1000 oldal.

Azt biztosan tudom, hogy még egyszer nem fogom elolvasni a sorozatot, inkább keresek valami felnőttesebb fantasy-világot (vannak is jelöltjeim már), de nem szeretném teljesen leírni Paolini művét, mert megvan a helye a többi fantasy között, igenis van létjogosultsága. Például remek előkészítés lehet a magas fantasy érettebb történeteihez, klasszikusaihoz (hiszen jórészt azokból merített ihletet), illetve a maga naiv és ártatlan módján igényes szórakozást nyújt azoknak, akik egy kis időre szeretnének kiszakadni a valóságból.