Ilyen az, amikor minden adva van egy szuper regényhez, és mégsem lesz belőle más, csak egy üres ígéret. A talizmán folytatásában a felnőtt Jack Sawyer keveredik újabb, a Territóriumokhoz kapcsolódó kalandokba, de mire ezekhez eljutunk, egy 800 oldalas könyv kétharmadát végig kell szenvednünk! Borzalmasan elnyújtott a cselekmény felvezetése, amihez képest fájóan összecsapott a lezárás. Ráadásul ez a felvezetés egyáltalán nem érdekes, hanem inkább rémesen erőltetett. Amikor még a századik oldalon is csak ott tartunk, hogy madárként szálldosunk egyik szereplőtől a másikig, miközben végtelen leírásokat olvasunk egy kitalált városka utcáiról és házairól, akkor kedvem lett volna a falhoz csapni az egész könyvet. De mindig győzött a remény, hogy hát ez mégiscsak egy King regény, majd beindul, és akkor kiderül, hogy ez az egész bevezető azért volt fontos, mert...

... és ez a remény egészen 500 oldalig tartott, amikor aztán nagy hirtelen azt se tudtam, hova kapjam a fejem, egyoldalas fejezetekben váltogatták egymást a karakterek akciójelenetei, amiket persze King a kisujjából kiráz. Végül 200 oldal tömény izgalom után jött a csúcspont, ami szépen hazavágta az egyébként is teljesen elhibázott felépítésű történetet. Faék egyszerűségű, teljesen kiszámítható, sablonos megoldást kapunk, mintha A gyűrűk urában Frodó csak felszállna egy sas hátára és belepottyantaná a Gyűrűt a tűzbe. Vagy besétálna egy ékszerüzletbe és bevágná zaciba. Én nem ezért olvastam végig egy amerikai kisváros minden nyűgét-baját, nem ezért ástam bele magam kismillió szereplő lelkivilágába, engem cserébe tessék lenyűgözni, meglepni, elkápráztatni!

Nem véletlen hoztam A gyűrűk urából példát, már A talizmánnál is bepillantást nyerhettünk King másik univerzumába, a Setét Torony világába, ami rengeteg ponton mutat egyezést Tolkien műveivel. Ebben a regényben még többet tudunk meg erről a különös helyről, pont annyit, ami kedvet csinál hozzá, de még érthető marad ez a történet is. Viszont arányait tekintve elfért volna jóval több Territóriumokban játszódó jelenet az amerikai kisvárosi miliő helyett, aminek King ugyan a szakértője, de más műveiben olvastunk róla éppen eleget. 

A végső következtetés annyi, hogy ez az írói koprodukció nem igazán akar működni, de míg az első részben talán Kingé volt a dominánsabb hang, és az elfedte a kisebb hibákat, itt viszont Straubé lehetett az irányítás, King néhány ötletével, amik kevésnek bizonyultak a történet megmentésére. Kár érte, mert Jack Sawyer még mindig az egyik legszimpatikusabb King-karakter, a Territóriumok világa pedig nagyon izgalmasnak tűnik.