Egy újabb dupla olvasás, eredetiben, olaszul, és fordításban magyarul is, így aztán duplán fájdalmas volt minden sor. Az eredeti szakmáját tekintve vegyész Primo Levi döbbenetes szociológiai érzékenységgel vetette papírra a náci koncentrációs táborban zsidóként átélt borzalmas élményeit. Az Auschwitz melletti táborban töltött hónapok felkavaró krónikája ez a könyv.

Levi visszaemlékezése azért hat különösen erősen az olvasóra, mert meglepően higgadt és tárgyilagos hangvételű, annak ellenére, hogy valóban megtörtént eseményeket dolgoz fel. A rabok fizikai kínjainak taglalása helyett inkább az ezek hatására végbemenő lelki folyamatokra helyezi a hangsúlyt. A könyvből hiányoznak a holokauszttal kapcsolatos "klisék", az olyan, sokszor emlegetett, de kevésbé általános epizódok, mint Mengele barbár emberkísérletei, vagy az emberi bőrből készült lámpaernyők. Levi természetesen nem hallgatja el a nácik horrorisztikus rémtetteit, hiszen a krematóriumok füstjét például minden nap látták. Éhezés, szomjazás, fázás, rettegés - ez jellemezte a foglyok életét, akik még így is a szerencsésebbek közé tartoztak, mert a háború utolsó szakaszában a németek rá voltak szorulva a munkájukra, így a haláltáborok célja a zsidók azonnali likvidálása helyett a halálra dolgoztatásuk lett.

Levi tehát inkább azt a kérdést járja körül, hogy a testi bántalmazáson túl a nácik milyen módszerekkel törték meg a foglyok lelkét, míg végül rettegő, szenvedő állatokhoz hasonlítottak, akik saját maguk tették fel a könyv címét is adó kérdést, hogy vajon emberek-e még egyáltalán? A nácik félelmetes precizitással és hatékonysággal alakították ki ezt az elállatiasító-gépezetet: a táborba kerülő rabokat (ha nem kerültek rögtön a gázkamrába) először megfosztották a személyiségüktől és az emlékeiktől, amikor minden iratukat és személyes holmijukat elkobozták tőlük. Aztán hajuk egyforma kopaszra nyírásával és a csíkos egyenruhával az egyéniségüket is elvették tőlük, egy nagy, arctalan tömeggé alakítva őket. A "java" pedig csak ezután következett: a testi szükségletek külső kontrolljával (mint például a WC-használat engedélyhez kötése) a rabok elvesztették a saját testük feletti önrendelkezést, az ételadagok minimálisra csökkentésével pedig teljesen kiszolgáltatottá váltak fogvatartóiknak. A folyamatos éhezés ráadásul az erkölcsi normákat is felülírta, aki nem lopott a másiktól, az éhen halt. A nácik nem igazán foglalkoztak a foglyok közti konfliktusokkal, sőt, az élelem egyenlőtlen elosztásával ők maguk generálták azokat, így még a bajtársiasságot is sikeresen kiölték belőlük.

Ahhoz, hogy ilyen rettenetes, ráadásul tudatosan kialakított körülmények között valaki nem csak életben maradjon, hanem megőrizze emberi méltóságát is, óriási lelkierőre és szerencsére is szükség volt. Levi vegyész végzettségének köszönhetően bekerült egy speciális részlegre, ami könnyebb munkát és több élelmet jelentett - vagyis a túlélést. Így viszont az övé lett a gondolkodás és az emlékezés terhe. Sokáig kételkedett abban, hogy az átéltekre érdemes-e egyáltalán emlékezni, hogy az önmaguk árnyékává vált, emberi mivoltukból kiforgatott rabok méltóak-e egy könyv lapjaira. Talán szégyellte is a normális, táboron kívüli életben valóban elítélhető tetteit. De aztán ráébredt arra, hogy ha a kevés túlélő mindegyike a hallgatást, a felejtést választja, a nácik által elpusztított társaikra senki sem fog emlékezni, és ugyanaz az arctalan, néma embertömeg maradnak, amivé a németek változtatták őket. Nevük, sorsuk felidézésével nem pusztán a "hatmillió zsidó áldozat" egyike lesznek, hanem valós, hús-vér emberek, akiknek az elvesztése külön-külön is tragédia.

Az emlékezés azonban rendkívül fájdalmas és megterhelő feladat - talán a feldolgozatlan, folyton kísértő emlékek elől vetette ki magát Levi egy emeleti ablakból 1987-ben.