"... a gyász a fiataloknál, bizonyos időn túl, a büszkeség betegsége..." 

Ezzel az egyetlen mondatával a szerző tökéletesen összefoglalja regénye mondanivalóját és alapgondolatát. Főhőse, Kurátor Zsófi fiatalon elveszti előbb férjét, majd kisfiát is. Ez a kettős csapás kezdetben persze nagyon megviseli, mivel azonban egészséges lelkű és fiatal is, nem töri össze a bánat, és lassan-lassan feldolgozza a veszteséget. Igen ám, csakhogy a falubeliek, beleértve a családját is, rögtön megszólják, pletykálni kezdenek, és hírbe hozzák őt mindeféle férfival. Zsófi reakciója a teljes dac: magához vesz egy idős asszonyt, aki minden lépését figyeli, a gyászidő letelte után sem veszi le a fekete ruhákat, és elmar maga mellől minden férfit. Egyetlen "szórakozása" a temetőbe járás, kisfia sírjának ápolása. Ekkor az emberek ismét beszélni kezdenek, de most épp az ellenkező irányból: nem való ez, fiatal még, alapítson új családot valakivel, stb. Zsófit ezek a jóindulatú megjegyzések csak tovább bőszítik és teljesen a gyászba temetkezik, mindent és mindenkit kizárva életéből.

Ismét egy remek példa arra, mi történik, ha valaki csak mások véleménye szerint éli az életét. Bár itt épp mindig az elvárásokkal ellentétes irányba törekszik főhősünk, cselekedeteit mégsem szabad akarata, saját érzései szabják meg. Sajnos a választott életút csak rövid ideig kecsegtet a dac, a bosszú és a "majd én megmutatom" diadalának örömével, a magányosan töltött évek hamar keserű megbánássá apasztják a büszkeséget.