Tamási Áron ifjúsági regényét kötelező olvasmányként tartják számon, ennek ellenére én csak most találkoztam vele először - de talán ez nem is baj. Felnőttként, egy erdélyi úttal a hátam mögött ugyanis talán többet mond nekem Ábel története. Anélkül is, hogy túl sok mindent akarnék belemagyarázni, a regény legalább három jól elkülöníthető jelentéssíkra bontható - melyik mai könyv mondhatja ezt el magáról? 

Ha a "felszínről" indulunk, nyilvánvaló, hogy egy kalandos, izgalmas meséről van szó, főhősünk, egy fiatal fiú, próbál megélni a Hargita lejtőin, gondoskodik barátairól: a kutyáról, a macskáról és a kecskéről. Kötelező olvasmányként talán ez az olvasat a legérdekesebb, hiszen a szülőktől távol, szabadon járhat-kelhet Ábel - csak élje túl.

Ha ennél mélyebbre ásunk egy picit, előbukkan még egy réteg: a sok igazságtalanság, amit a kamaszfiú kénytelen elszenvedni - egyrészt szegény, másrészt székely származása miatt - egy egész népcsoport hányattatásait mutatják be. Ezen csak egy dolog segíthet: a humor. Aki hallott már székely vicceket, annak nem lesz ismeretlen a regény szűkszavú, csavaros észjárású és kegyetlenül őszinte nyelvezete.

Aki még ennél is mélyebbre merészkedne, annak főhősünk szimbolikus neve nyújthat útmutatót. Róla már nem csak a székely nép képviselőjeként, nehéz sorsuk megtestesítőjeként beszélhetünk, hanem minden szegény, elnyomott és megkeseredett "Ábel" szószólójaként, akiknek mind-mind megvan a saját "Káinja". Nekik próbál igazságot szolgáltatni Tamási Áron - legalább papíron.