Egy újabb hiányosságomat igyekszem pótolni a görög mondavilág tüzetesebb megismerésével, hiszen a középiskolai kötelezők óta csak közvetetten találkoztam az európai kultúra alapköveivel. Igaz, hogy nehéz is elkerülni a különféle hősöket, epizódokat és legendákat, annyira beleivódtak a művészet minden ágába: témát adnak a festészetnek, szobrászatnak, zenének és persze az irodalomnak. De nem álltak meg itt, hanem az alapműveltség részeivé váltak, mindennapi szófordulataink állandó szereplőivé, ami több ezer év távlatából nem kis teljesítmény.

Hogy minek köszönhető ez a töretlen népszerűség, azt nehéz lenne ebben a kis szösszenetben kifejteni, ezért csak a felszín megkapargatására vállalkozhatok. A rengeteg ismert és kevésbé ismert történetet olvasva a legszembetűnőbb sajátosságuk számomra a görög istenségek gyarlósága, esendősége. Zeusz ott csalja meg Hérát, ahol csak tudja, az istennők irigyen szemlélik a másik szépségét, állandó az ármánykodás és a viszály. Ahelyett, hogy méltóságteljesen trónolnának fenn az égben, folyton-folyvást beavatkoznak az emberek életébe, segítve pártfogoltjaikat, vagy éppen lesújtva a kevésbé szerencsésekre. Könnyű elveszni a rokon- és viszonyrendszerek szappanopera-szerű forgatagában, de egy idő után felismerhetők bizonyos szabályosságok, ismétlődések, és ekkor élvezhetjük csak teljes szépségükben az ókori görögök és isteneik fantasztikus kalandjait.