"... nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk."

Így hangzanak Tamási Áron regényének talán legismertebb, leggyakrabban idézet sorai, egy olyan üzenettel, ami talán a mai olvasónak is jelent valamit. Ez az üzenet pedig nem más, mint hogy ne féljünk nekivágni az ismeretlennek, bátran járjunk be országot-világot, ne tartson vissza minket lelkiismeret-furdalás, vagy túlzott röghöz kötöttség. Persze mindezt csak akkor tehetjük meg teljes lelki nyugalommal, ha tudjuk, van egy hely ahol várnak minket vissza - hogy nem csak gyökerünket vesztve sodródunk a nagyvilágban.

Ami számomra még külön szimpatikus Tamási soraiban, az "otthon" meghatározatlansága: nem feltétlen földrajzi értelemben vett születési helyünket érti alatta, ahová a természet kiszámíthatatlansága folytán odacsöppentünk, hanem egy olyan helyet, ahová valós érzelmek, emlékek kötnek minket. Ez az a hely, amihez foggal-körömmel tudunk ragaszkodni, minden más csak képmutatás és alakoskodás. 

Főhősünk egészen Amerikáig üldözi az élet értelmét, hogy aztán egy Isten háta mögötti kis bányászfaluban, egy vélhetően tudatmódosító szerek hatása alatt álló afro-amerikaitól tudja meg a választ, vagyis azt, hogy végig a birtokában volt, csak nem ismerte fel. Olyasmit hajszolt, ami mindaddig megvolt neki, amíg el nem kezdte keresni. Na, ide hiányozna most egy frappáns székely befejezés...