A trilógia befejező része, mely lángba borítja Panemet: Katniss a lázadók vezéralakjaként végre kirobbantja a régóta érő forradalmat. Ne számítsunk azonban diadalmas, idilli, március 15-féle városi körmenetre - ezt a felkelést még nem szépítette meg az emlékezet. Az összecsapások fele az "éterben" zajlik, azaz egyfajta médiaháborút követhetünk nyomon, Katniss-t, mint a forradalom jelképét forgatásról-forgatásra rángatják, miközben ő csak kapkodja a fejét, és próbálja kibogozni összekuszálódott gondolatait, érzéseit. Nincs könnyű dolga, hiszen hatalmas felelősség nehezedik rá, miközben azt is ki kell derítenie, kiben bízhat meg, és ki törne az életére.

A könyv első fele főként a lelki-érzelmi történésekre helyezi a hangsúlyt, arra a folyamatra, ahogy főhősünk a 13-as körzet földalatti szobáiban, kórtermeiben végül arra a döntésre jut, hogy magára vállalja a forradalom arcának szerepét és az ezzel járó feladatokat, miközben nem is érti pontosan mire vállalkozott. Az elmúlt események emlékképei gyötrik lelkiismeretét, de egyúttal erőt is adnak neki a folytatáshoz, mely bőven kárpótolja az olvasót akciójelenetekben. A Kapitólium ostroma azonban nem öncélú öldöklés - Katniss legalábbis szeretné ezt hinni. Ugyanis a diadal nem teljes, a győzelem is súlyos kérdéseket rejt magában: vajon az emberiség tanul az átélt borzalmakból, vagy egy idő után minden kezdődik majd elölről? Vajon az életükből kiforgatott, szeretteiktől megfosztott emberek képesek lesznek-e új életet teremteni? Fontos kérdések ezek, de egyúttal fölöslegesek is, hiszen már épül az újabb aréna a legyőzött Kapitólium gyerekeinek...