Azt hiszem eljött az ideje, hogy a kanadai írónőt a kedvenceim közé helyezzem, hiszen újra és újra lenyűgöz könyveinek sokrétűsége, mélysége és az az őszinteség, amivel a nők helyzetéről, a világban betöltött szerepükről ír. Nem lehet beskatulyázni egy társadalmi csoport szószólójaként, minden művében más a fókuszpont, más hangulatok, érzelmek kerülnek előtérbe.

A most bemutatott regény sem tekinthető egysíkúnak a motívumok szempontjából: elmerülhetünk a gyerekkori játszmák, a lelki-fizikai bántalmazás pszichológiai-fejlődéslélektani hatásaiban, merenghetünk a kamaszok és fiatalok útkeresési nehézségein, vagy próbálhatjuk feltérképezni az idillinek korántsem nevezhető szerelmek útvesztőit. Az összekötő kapocs szerencsére leegyszerűsíti a kaotikusnak tűnő képet, mivel egy személy visszaemlékezésein keresztül járhatjuk végig ezeket az életkori szakaszokat. Ami mégis kiemeli Atwood regényét a többi fejlődéstörténet közül, és számomra még érdekesebbé teszi az egészet, az a főhős személye, még pontosabban foglalkozása: Elaine ugyanis festő, ami egy izgalmas színt ad az egész életrajzának.

Atwood egy érdekes szerkezeti megoldással is kihangsúlyozta, hogyan hatott a főszereplő identitásának alakulása későbbi képeire: minden visszaemlékezést egy-egy "jelenkori" epizód szakít meg, melyben megismerhetünk egy-egy alkotást, amit az adott korszak inspirált. Végül pedig, egy retrospektív kiállítás keretében újra feleleveníthetjük a kanadai művésznő életének legmeghatározóbb élményeit. Ezáltal válik a regény valami olyasmivé, ami több, mint leírt szavak sokasága: Atwood képes hidat verni irodalom és festészet közé.