Hiába próbálok változatos témákat keresni, mikor olvasnivaló után nézek, megint úgy esett, hogy egyszerre találtam két olyan könyvet, ami a háborúról és annak szörnyűségeiről szól. Talán ebből is látszik, hogy a két világháború mekkora hatással volt a művészetekre (is), és hogyan adott mondanivalót írók generációinak.

Moravia egy egyszerű kereskedőnő és lánya sorsán keresztül mutatja be a háború dúlását Olaszországban. A II. világháborúról szóló alkotások közül ez a regény a visszafogottabb vonalat képviseli - vagyis nem közvetlenül a harctéren vagy a haláltáborokban játszódik. Ennek ellenére a római asszony véget nem érő szóáradatából mellbevágó részletességgel bontakoznak ki a tönkrement életek, kettétört sorsok történetei. A kiszolgáltatottság, reményvesztettség és bizonytalanság krónikája ez, egy olyan világból, amiben minden egyes nap újabb küzdelmeket hoz. Ám téved az, aki szerint a legnagyobb harc két fél között dúl: a háború legnagyobb próbatétele az egyénekben, a lelkekben zajló csata, aminek a tétje nem kisebb, mint az emberi méltóság és a józan ész megőrzése. Akadnak, akik fel sem vették a kesztyűt, illetve fel sem merült bennük a harc lehetősége, és lelkiismeretüket sutba dobva álltak be a gyilkosok közé. Mások a testi-lelki egészséget felőrlő borzalmak között, a túlélésért küzdve mondtak le a civilizált értékrend luxusáról, hogy aztán, hatalmas szerencsével túlélve a háborút, egy életen át rágódjanak tetteiken.

Cesira és Rosetta számos viszontagság után, szinte a legutolsó pillanatban esik áldozatul - a támadás nem az életüket követeli, hanem a kapcsolatukat. Hiába őrizgették belső békéjüket, tiszta lelkiismeretüket, ártatlanságukat, a háború végeztével ettől is megfosztották őket. Anya és lánya sosem lesz már ugyanaz a két nő, akiket a regény elején megismertünk. Lehetséges-e az újrakezdés? Az egzisztenciát talán újra lehet építeni, de az összetört lelket? Moravia ránk bízza a választ, de egy halvány reménysugarat hagy nekünk.