A Holokauszt-irodalom talán legkülönlegesebb alkotása Spiegelmané. Szakít a szépirodalom hagyományaival, és családjának történetét képregény formájában rögzíti. A populáris kultúra termékének ilyen rangra emelése egyéni megoldásokat is követel: tömör, csupasz mondatok, erős, sokkoló képek - mindez fekete-fehérben. Spiegelman allegorikus világában a zsidók egerekként, a németek macskákként, a lengyelek pedig disznókként jelennek meg. 

A képregény két idősíkban játszódik, az író édesapjának visszaemlékezései adják a fő vonalat, amit meg-megszakítanak a "jelen" eseményei, egy-egy jellegzetes epizód az alkotás létrejöttének folyamatából. Így egyszerre bontakoznak ki előttünk a lengyel zsidó család egyre rémesebb szenvedései és a két generáció lelki terhei. Az emlékezés fonalát az 1930-as évek közepétől vesszük fel, így tanúi lehetünk az egyre kegyetlenebb rendelkezéseknek, a gettósításnak, végül pedig az elhurcolásnak. A realista, őszinte illusztrációkkal valósággá válik az elképzelhetetlen: a haláltáborok, a krematóriumok, gázkamrák és az áldozatok megszámlálhatatlan tömege. Döbbenetes és lesújtó élmény a lapokat forgatni.

A képekben rögzített események mögött pedig ott van két generáció szörnyű öröksége, a leküzdhetetlen bűntudat. A Holokausztot nem a legjobbak, és nem is a legrosszabbak élték túl - létezésük a puszta véletlennek, a vakszerencsének köszönhető csupán. Éppen ezért érezhetnek egyfajta paradox bűntudatot: miért ők maradtak meg, miért nem a többiek? Leszármazottaik, a második generáció tagjai (ide tartozik a szerző is) pedig állandó megfelelési kényszerrel küzdenek, hiszen hogyan is lehetne egy olyan tettet túlszárnyalni, mint a haláltáborok túlélése? Szüleikhez képest nekik sokkal könnyebb az életük, hogyan is panaszkodhatnának hát egyszerű, hétköznapi problémáik miatt? Súlyos kérdések ezek, amikre nehéz megtalálni a választ, mégsem szabad hagyni, hogy a feledés homályába vesszenek.