Szürke, sötét, lehangoló. Ezt láttam mostanában, ha kinéztem az ablakon, és akkor is, mikor fellapoztam ezt a könyvet. A növekvő sötétségben hamar lámpát kell gyújtani, ha az ember nem akarja eltéveszteni az útját. Dickens főhősének, Pip-nek is jól jött volna egy "lámpás", ami már egész kisgyerekkorától utat mutatott volna neki az egyre rejtelmesebb események sűrűjében. Ennek hiányában azonban csak sodródott a körülötte élő felnőttek kénye-kedve szerint, akik között szerencséjére akadt jóindulatú is.

A felnőtt Pip egyes szám első személyben, visszatekintve meséli el történetét, emiatt aztán kellő kritikával és humorral tudja értelmezni saját és a többiek tetteit. Az elbeszélésben felvillannak olykor megható, megrázó, esetleg komikus epizódok, jelenetek; összességében mégis egysíkú a történet. A befejezés sem túl váratlan: szép lassan kiderül, hogy minden főbb szereplő ismeri egymást valahonnan, és végül a viszonyrendszerek bonyolult hálóját jó szabó módjára Dickens komótosan elvarrogatja.